Íróink közül Móra Ferenc a Szeptemberi emlék című felejthetetlenül szép elbeszélésében idézi föl gyerekkorának sorsfordító őszi emlékét. Illyés Gyula, a költőelőtt a Vadludak „égi mértana” rajzolja ki újra meg újra azt a különös rendeltetést, amely életének útját már gyermekkorában kijelölte: „Menni anyámtól, messze más világba: (ez volt az ősz!) »Más leszel, mint mi!« Otthagyni mi drága, / szép: ismerős.”
Az iskolakezdés talán egyre kevesebb gyerek számára jelent parancsot az ismerős otthon elhagyására, a messze más világ küszöbének átlépésére. De ha a „puszták népéből” származó kisfiút egy különös kiválasztottság útjára terelték hatvan esztendeje az iskolakezdés őszi napjai, nem jelent-e ma is különös rendeltetést az értelmiségi hivatás? Nem csendül-e meg benne ma is a „Más leszel, mint mi” izgalma és kockázata, nem indít-e ma is minden gyanútlan iskolásfiút azokra a tájakra, amelyeket Apollinaire a költők felderítőútjainak terepeként állít elénk: a jövős a végtelen határaira? Hiszen az értelmiségi élet nemcsak az ülőmunka, a négy fal közötti élet, a betűvállalása, hanem a kritika kötelessége, a felderítés, a lelkiismeret érzékenysége s annyi más egyéb, ami rangot nem, de sajátos szerepet mindenképpen ada társadalom nagy háztartásában. De tágabbra is nyithatjuk a szemhatárt. Az értelmiségi hivatás az emberi társadalom munkamegosztásában indít kockázatos útra. Olyanra, amelynek esélye nem a bányaomlás vagy a légikatasztrófa, hanem az egyedül maradás, a különcség, a lélek és az idegrendszer érzékenységének „betegségei”. Kereszténységünk azonban szintén kiemel azok közül, akikkel egyszerre születtünk, egy iskolapadban ültünk, azonos sorozási korosztályba tartozunk, akik közé a „drága, szép: ismerős” emberi élmények közös emlékvilága kapcsol. Ennek a kiválasztottságnak terhét s veszedelmeit egyre jobban érezzük a laicizálódó világban. „Más leszel, mint mi!” Tacitus korában a római nép közvéleménye nem egészen légből kapott váddal sütötte rá a keresztényekre az odium totius generis humani-t: vagyis azt a képtelennek tetsző rágalmat, hogy Krisztus követői „gyűlölik az egész emberi nemet”. A keresztény ember nem vett részt a közös áldozati lakomákon, nem járt gladiátori játékokra, színházba sem, vagyis az emberi szolidaritás legelemibb kapcsolatait vágta el maga körül – pogány szomszédainak szemében érthetetlen okokból. Az ókorban emberöltők kellettek ahhoz, hogy a kereszténység mint közösség és életforma végül is igazolja önmagát.
Ránk, huszadik századi keresztényekre hirtelen hárul ugyanennek az igazolásnak kötelessége. Helyzetünk – az emberek és még inkább saját lelkiismeretünk előtt – annál keservesebb, mert századunk erkölcsi közérzete kiválasztottság-ellenes, a szolidaritást, a „többiekkel” való sorsközösség-vállalást hajlandó minden más erkölcsi érték elé helyezni. Nem volt még kor, amelyben annyira megvetették volna a strébereket, mint manapság. Ebben az egyoldalúan éles reflektorfényben az értelmiségi élet is, de a keresztény élet is valami egész személyiséget betöltő stréberségnek mutatkozhat. Farizeizmusnak: a szónak abban az ősibb értelmében, ahol nem hazugságot, hanem az emberek testvéri közösségének megtagadását jelenti, a kiemelkedés gőgjének és a külön boldogság- vagy boldogtalanságnak kihívását.
Ha ezeknek az élményeknek belső nyomásában becsületesen eligazodást és egyensúlyt keresünk, érdemes a kiválasztottság és a szolidaritás bibliai, evangéliumi eszméjére figyelnünk. Ábrahám óta kiválasztott emberekkel operál az Isten. Népet „választott ki” a világból az Ószövetségben, s az Újszövetség Ekkléziája is a „kiszólítottak” gyülekezete. Azoké, akiknek életébe születés, család, a vadludak égi mértanához hasonló ezer kifürkészhetetlen s emberinek látszó tényezőáltal belecsapott Isten szólítása, amely mindig „kihívás” a szónak kettős vagy sokszoros értelmében.
Kétségtelen, hogy a kiválasztottságnak e ténye: kereszt.  Krisztus a „táboronkívül” halt meg, vállalnia kellett, hogy Kaifás is, Pilátus is meg a nép is idegenként küldje halálba. Másfelől: kockázat – kereszt-voltában is az. De Krisztus Urunk is egy mélyebb és teljes szolidaritás megteremtése végett vállalta a magány keresztjét, a „más leszel, mint mi” kockázatát. A keresztény ember kiválasztottsága annak a Krisztusnak tudatos követésére szólít, aki emberré lett, hogy egészen szolidáris legyen velünk, és ezt az emberi szolidaritást vállalta a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Kiválasztottság és szolidaritás-eszme jelenthet tehát alkalmi, felszíni feszültséget az életünkben, alapvetően azonban nem két malomkő, amelyek között csak felőrlődhetünk, hanem két pillér, amelyre életünk íve épül. Nemegyszer meg kell tagadnunk az emberekhez fűző szolidaritást – talán nemcsak a rosszban, hanem a hétköznapok látszólag erkölcsi jelleget sem hordozó döntéseiben is – ha a magunk útjára indulunk, mégsem stréberségből tesszük. Kereszténységünk hazugság volna annak a mély, totális szolidaritásnak a vállalása nélkül, amely Krisztus megtestesülésének és halálának legszembeszökőbb stílusjegye.
Egy arisztokrata kislány Szalézi Szent Ferenc közbenjárását kérte valaha. Apácarendbe akart lépni, de még nem töltötte be az előírt kort, a tizenhat évet, s korengedélyt szeretett volna kapni a Szentszéktől. „Gondolja meg, leányom – válaszolta lelkivezetője –, hogy a Boldogságos Szűz mennyire várta az Angyali Üdvözlet után Jézus megszületését. Mégsem kért felmentést a kilenc hónap alól.” – Nem, Mária nem kért fölmentést. A krisztusi kiválasztottság nem kiváltság, nem is olyasmi, aminek a határait emberi eszközökkel előre kirajzolhatnánk. Elfogadni lehet, s érzékeny lelkiismerettel naponta újra elindulni az útján.