Papi életének első tapasztalatairól számolt be nemrég egy fiatal káplán. Elmondta többek közt, hogy nem sokkal fölszentelése után közlekedési baleset szemtanúja volt. Az áldozatot, akinek mindkét lábát levágta a vonat, emberek gyűrűjében, kínlódva, de eszméletén találta. Kereste a szót: hogyan lépjen hozzá. Végül azt mondta neki: „Pap vagyok, bánja meg a bűneit!”
A szerencsétlen ember haragosan elutasította magától a közeledést. S a fiatal pap maga is úgy érezte, hogy valamit elrontott. Nemcsak „taktikai” hibát követett el, hanem ügyetlenségből – a krisztusi magatartás stílustörvényét szegte meg. Igaz, Jézus is azzal lépett az emberek elé, hogy „tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az üdvösség jóhírében”. De olyan emberek elé lépett ezzel a fölhívással, akiket már korábban mély, már-már reménytelenségbe buktató bűntudat hatott át. Krisztus bűnbánatra szólító szava evangélium, örömhír. Elsősorban nem az csendül ki belőle, hogy van mit bánnunk, hanem az, hogy van bocsánat, nem maradunk egyedül a bűneinkkel.
A mai ember azonban legtöbbször a bűn fogalmával sem tud mit kezdeni. Azért nincs igazi bánata, azért mond keveset számára a megváltás örömhíre is. Hozzászoktunk ahhoz, hogy természettudományos egzaktsággal mérjük s hűvös ésszel tudomásul vegyük az anyag tulajdonságait. A természetben nincs hideg és meleg, csak valamilyen hőállapot, nincs jó vagy rossz idő, csak valamiféle, több-kevesebb számszerű adattal objektíve jellemezhető meteorológiai szituáció. A jó és a rossz fogalompárjának helyébe – ilyenféle fölismerések után – könnyen illesztjük etikai síkon is a szabályos-szabálytalant, az előírásos-előírásellenest. Így aztán kikopik belőlünk a bűntudat, helyébe önmagunk szomorú vagy elkeseredett tudomásulvétele lép, s a bűnbánatot fölváltja a harag vagy a szégyenkezés – az önpusztítás vagy a kompenzációk tragikus lehetőségeivel.
Minket, katolikusokat gyerekkori gyónási előkészületeink legtöbbször túlságosan is korán megismertettek a bűnre, bűnbánatra vonatkozó keresztény tanítással. Egy 8-10 éves gyerek belső tapasztalása még nemigen tud igaz tartalmat-értelmet adni a lelkitükörben s a bűnbánati imákban olvasott szavaknak. Kaptak-e később értelmet, ha egyszer formulaként beleépültek az életünkbe? Lehettek gátjává, akadályozójává is az igazi magunkra eszmélésnek. Hányan voltak, akik egyszerre hazugnak, mondva csináltnak találták őket, s el is szakadtak tőlük, velük együtt a jó és rossz „gyermeki” kategóriáitól! Ha meg valóban eljutottunk a bűnnek s a bűnök kockázatának felnőtt megtapasztalásáig, akkor az a kérdés, hogy fel tudtuk-e használni a felnőtt tapasztalat értelmezésére és szóvá tételére a gyermekkorunkból magunkkal hozott formulákat. Hány keresztény módon iskolázott ember életében van tragikus hasadás a gyónások lelkitükre meg a valóságos önismeret között! Meggyónnak sok olyasmit, amiért igazában nem is érzik felelősnek magukat, s nem találnak szót azoknak a gyötrelmeknek, vereségeknek a megvallására, amelyek miatt igazi bűntudatuk van vagy lehetne, amelyek miatt az életüket elhibázottnak érzik.
Isten nem szemrehányássál fordul az emberiséghez, hanem szeretetéről akar meggyőzni minket. Épp ezzel ébreszt felelősségtudatra. Annak meg, aki – talán épp az ő szeretetével való találkozás megrendítő pillanatában – bűnére eszmél, bocsánatot kínál.
A nagyböjt bűnbánati idő. De még a bűnbánat előtt az igazi bűnbánat feltételeként megtérésre buzdít. Arra, hogy térjünk magunkhoz – hazugságokból, ál-objektív vagy formalisztikusan jámbor szemléleti rendszerekből. Vagy inkább térjünk Krisztushoz. Az eszmélésnek és az imádságnak abba a belső csendjébe, ahol már nincs értelme bujkálásnak, sértődöttségnek és felháborodásnak, mert magunkra maradtunk Jézussal. Mint a házasságtörő asszony („menj, és többé ne vétkezzél!”), vagy mint Péter a főpap házának sokadalmában, a kakasszó után, mikor a Mester szeme rávetődött („és Péter kimenvén keserves sírásra fakadt”).