|
|
|
|
JAN KARAFIÁT: SZENTJÁNOSBOGARAK
|
Úgy
is tettek. A kamrából borsót, kölest, árpa- és búzadarát, lisztet,
egypár szem lencsét és egy kis vajat hoztak be a konyhába. Aztán a fa
következett. Az udvar naposabbik felében állt szépen felrakva. Annyi
fát hordtak a konyhába, amennyi csak befért, még a pitvart is
telerakták. Majd Szentjánosbogár uram felkapaszkodott a létrán a
padlásra, amely telis-tele volt puha, száraz mohával. Azzal fedte be a
mennyezetet, hogy ne hatoljon be felülről a hideg. A maradék mohát
ledobálta, azután jó erősen beszögezte a padlásablakot, mert tavaly a
szél feltépte, és majdnem elvitte a tetőt a fejük fölül. Szerencse,
hogy nem volt olyan kemény tél! Még egyszer körüljárták a házat, és
ahol egy kis rést találtak, gondosan betömték mohával, hogy sehol se
fújjon be a szél. Most már jöhetett a fagy! És kint csakugyan süvíteni
kezdett a szél.
Még elimádkozták szokott imájukat:
Alkonyodik, kis cselédid,
Uram, hozzád bújnak,
hogy míg alszunk, oltalmazó
kezed fölénk nyújtsad.
Jó éjt kívántak egymásnak, megfogták egymás kezét, Isten óvjon minden
bajtól!, suttogta Jánosbogárka, és mindhárman mély álomba szenderedtek.
|
|
|
