Anzelm (latin nevén Anselmus Cantuariensis, olasz nevén Anselmo d’Aosta) 1033-ban a felső-itáliai (Burgundia) Aosta (akkori nevén: Augusta) városában született. Elszegényedett nemesi családból (anyja, Ermenburga a savoyai nemességből származott, apja, Gundolf lombard volt) származott. Egészen 1056-ig, anyja haláláig szülővárosában élt. Szülővárosának elhagyása után három éven keresztül vándoréletet élt Franciaországban Ekkor ismerte meg Lanfranc szerzetest, Bec kolostorának priorját, a későbbi canterburyi érseket. 1059-ben érkezett ebbe a normandiai kolostorba, ahol tanulmányait végezte és 1060-ban szerzetes lett. 1063-ban Lanfranc utódaként prior, majd 1078-ban apát lett.
Lanfranc 1089-es halála után négy évig üresen lévő Canterbury érseki székébe hívták 1093-ban. II. Vilmos angol királlyal való nézeteltérései miatt Anzelm 1097-ben Rómába utazik, hogy II. Orbán pápával találkozzon. Anzelm távollétében Vilmos király száműzetésre ítéli, és egészen 1100-ig nem is térhet vissza Angliába. II. Vilmost követő I. Henrik királlyal is konfliktusba kerül, aki 1103-ban újból száműzetésre ítéli. II. Paszkál pápa és Henrik egyezsége révén térhet újra haza. Életének utolsó három évét nyugalomban és békességben töltötte, 1009-ben halt meg.
1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte szentté avatási eljárás előkészítő vizsgálatait. Amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, az ügy feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, anélkül, hogy szentté avatták volna. Ünnepét a római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.
Kortársaira igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Anzelmnek jelentős teológiai és filozófiai művei készültek, amelyek nagy hatással voltak kortársaira. A hithez szerinte az ész belátásán keresztül is el lehet jutni, mivel a hittételeket semmilyen észérv nem képes érvényesíteni. E gondolatának jelentősége abban áll, hogy így a hittételek a Biblia vagy az egyházatyák tekintélye nélkül is képesek megállni. Ontológiai istenérve nagy vitát váltott ki, amelyre évszázadok múlva is visszatértek (például Immanuel Kant). Az érv lényege Isten fogalmából, képzetéből bizonyítja létét: mivel Isten az a lény amelynél nagyobb és tökéletesebb nem gondolható el, márpedig a legtökéletesebb lény tulajdonsága a létezés is, ezért valóságosan létezik (Szent Anzelm feltevése szerint a létezés tökéletesebb állapot a nemlétnél). Az igazság három szintjét különbözteti meg: az örök igazságot (Istenben ezek az eszmék); a dolgok igazságát (amelynek alapja, hogy összhangban áll az isteni igazsággal); és a gondolkodás igazságát (amelynek alapja, hogy összhangban áll a dolgok igazságával).