Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer régen egy hajóskapitány, aki elhatározta, hogy magával viszi egyik útjára a kicsike fiát. Úgy gondolta, jó lenne, ha fia is megkedvelné a végeláthatatlan tengert, hozzászokna a vízhez, szélhez, viharhoz, és szép lassan belenőne a tengerészéletbe, előbb-utóbb ő is hajós lenne.
Amikor elhagyták a partokat és mindenfelé már csak vizet lehetett látni, felvitte a fiút a fedélzetre. Megmutatta neki a széltől duzzadó vitorlákat, a megfeszült kötélzetet, a kormánykereket, az iránytűt, mindent, amit úgy gondolt, hogy érdekes lehet a gyermek számára. És persze a nagy vizet, a körös-körül elterülő hatalmas tengert. A kisfiú csak ámuldozott, látszott, hogy nagyon tetszik neki minden, nagy lelkesedéssel szemlélte azt a világot, amiről idáig csak az apjától hallott.
A fedélzetmester, egy idős, sokat próbált tengerész volt, aki így szólt a kapitányhoz: Nem kellett volna felhozni a fiút a hajóra. Ugyan miért? – kérdezte a kapitány. A nagy hal miatt. A nagy hal miatt? Hagyja már ezt a badarságot! Nem először hozakodik nekem elő ezzel a szamársággal! – csattant fel a fiúcska apja. De a vén tengeri medve csak nem hagyta abba, és újra mondta: Nem kellett volna felhozni a fiút a hajóra. Legalább a fedélzetről vigye el, kapitány úr! Mert ha felbukkan a nagy hal, és szemet vet a fiúra, nagy baj lesz. Üldözni fogja a fiút. Előbb-utóbb megöli. Nem létezik semmiféle nagy hal! – mondta a kapitány. A fedélzetmester viszont tántoríthatatlan maradt: Én láttam, és amióta élek engem is üldöz. Érzem uram, érzem, most is itt van, rejtőzködik, keres, kutat engem, üldöz és tudom, hogy előbb-utóbb végez velem. Vigye be a gyereket a kabinjába, nehogy szemet vessen őreá is! Higgye el, jót akarok! Ingerülten küldte el őt a kapitány, és a mellette álló fiúhoz hajolva megsimogatta annak széltől fodrozódó kis haját, magához vonta, és csak annyit kérdezett: Ugye gyönyörű a tenger?
A kisfiú nem válaszolt, figyelmét teljesen lekötötte valami, mereven nézett a messzeségbe, szinte a levegővételről is megfeledkezett. Apa! Mi az ott? – mutatott a távolba, hangjában némi félelemmel. Hol, fiam? Ott, arra! Apa mi az? Egyenesen felénk jön, és engem néz! – rémüldözött a kisfiú. Nem látom, nem látom! – emelte fel a hangját az apja. A kisfiú csak folytatta: Ez hatalmas, ez hatalmas,... ez egy nagy hal, és felénk úszik! Ez félelmetes… Na, gyorsan befelé a kabinba! – parancsolta fiának, és azonnal visszafordíttatta a hajót. Amikor kikötöttek, hazavitte a kisfiút. Soha többé nem vitte magával a tengerre.
A fiúcska felcseperedett, a vele történteket már régen elfelejtette. Fiatalember lett, családot alapított, és egy szép napon csónakba ültette a feleségét, gyermekeit, majd a partoktól alig eltávolodva kievezett a tengerre. Élvezték a szabadságot, a lágyan ringatózó csónakban uzsonnáztak, a fel-felbukkanó aprócska halakat etették a gyermekek. De egyszer csak elkomorult az arca, riadt lett a tekintete, a felesége csak annyit kérdezett tőle: Látsz valamit? A férfi szólni is alig tudott, csak ennyi jött ki a száján: A nagy hal!... És erejét megfeszítve húzni kezdte az evezőket, kifelé, kifelé innen... A továbbiakban kerülte a család a tengert.
A gyermekek felnövekedtek, de apjuk soha nem beszélt nekik a vele történtekről. Ő maga azonban, soha nem felejtette el a nagy halat. Gyakran még álmában is feltűnt neki, ilyenkor félelmet és menekülési vágyat érzett, sok esetben a menekülés útját csak az azonnali ébredés jelentette számára. Ahogy idősödött, egyre jobban elhatalmasodott benne ez a nagy haltól való félelem. Néha már gondolni sem tudott másra. Vízre soha nem merészkedett, viszont gyakran kiment a tengerpartra, és fogát összeszorítva köveket dobált dühösen a messzeségbe. Adok neked egyszer, adok neked egyszer... – ripakodott. Itt vagy, úgyis tudom, hogy itt vagy, ha nem is látlak – lihegte. Egyszer leszámolok veled. Egyszer leszámolok veled! Évek multával ennek is eljött az ideje.
Gyermekei megházasodtak, már valamennyien elhagyták a családi fészket, felesége meghalt, teljesen egyedül maradt, lassan megérezte, hogy neki is elközelgett a vég. Egyetlen elintézetlen dolog maradt már csak hátra számára, szembe nézni azzal, ami beárnyékolta az egész életét. Birokra kelni a félelmetes nagy hallal, és legyőzni őt, vagy ha kell, hát elpusztulni általa. Beült egy csónakba, kievezett a nyílt tengerre. Ott, kezében egy hatalmas szigonnyal így kiáltott: Na, gyere, gyere csak! Szemet vetettél rám, üldöztél egész életemben, meg akartál ölni! Na, gyere, mutasd meg magad, küzdjünk meg! Gyere elő te, aki tönkretetted az egész életemet, akitől egy nyugodt pillanatom nem lehetett. Most megöllek!...
Alig mondta ki az utolsó szavakat, amikor felbukkant a csónak közelében a nagy hal, és szelíden így szólt hozzá: Én nem akartalak téged soha bántani. Én mindvégig azért kerestelek, hogy átadhassam neked az ajándékomat. Tessék, ez a bölcsesség köve. Akinél ez a kő van, az egész életében boldogan él. Sajnálom, hogy mostanáig csak menekültél előlem – mondta a nagy hal, és nyújtotta felé a bölcsesség kövét, majd betette az öreg csónakjába. Az meg csak nézte, nézte, döbbenten. Ölésre kész kezével még görcsösen markolta az éles acélszigonyt, tüdeje hangosan zihált, izmai remegve feszültek, szemében zavart értetlenség, a szíve úgy vert, mintha egy dobbanással az összes vért mozgatnia kellene. Így állt egy ideig, mereven.
Amikor kivontatták a csónakot a halászok, egy ismeretlen, élettelen öregembert találtak a csónakban, akinek az ujjai szinte kibonthatatlanul markoltak egy követ.