|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2016. HÚSVÉT
|
|
Hitélet és irodalom
A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő
talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam
is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai
versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki
László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)
„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez
igazította életét. Tragikus messianizmusát - melyet vele született,
gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött
- sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható
verseinek egyik nagy csoportja - közülük a Radnóti szerint is "igazi
költő"-re valló Út a Kálváriára a legszebb - a megváltás-mítosz
lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a
keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a
szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus
nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.
Dsida Jenő: Út a Kálváriára
Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!
Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.
A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.
Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban - tizenhat
éves korában - keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című - a
Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal
közreadott - zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia
elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja
el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a
gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre
megérző Mária újra és újra "ráfelel" a történésekre, átéli a tragédia
utolsó stációit is:
Dsida Jenő: Utolsó vacsora
Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)
Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)
– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)
Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)
Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)
Imádság című - 1924. április 10-én írt - verse a Getszemáni kertben
gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa
elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés,
hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás
kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye -
osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és
nagypénteki stációját - a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan
soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot
hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre
drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még
hetykén szembenéző "korhely legény... tanítványai" is "alszanak":
…mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették).
Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:
Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.
Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először
emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra
készülődésének helyszínét:
Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.
1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:
A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.
Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett
Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen,
elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai
hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes
szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet,
szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni
kertben…”
|
|
|
