Egy
több részes sorozat végéhez közeledünk, melyet a véletlen hozott létre.
Még februárban voltunk Rómában, ahol részt vettünk a pápai audiencián,
ahol a Szentatya a katekézisében, vitaindítóként felvezette az őszi
szinódus témáját, mely a családról szólt. (Akkor éppen a gyerekekről
beszélt.) Végigkísértük elmélkedését, hogy mi a szerepük az anyáknak,
az apáknak a gyermekeknek, a testvéreknek a családban. Október 5-én
megkezdődött a tanácskozás, s most a szinódus megnyitóbeszédét, a
következő számunkban a sorozat befejezéseként a záróbeszédet, az
összegzést közöljük Önökkel.
Kedves Őboldogságai, Eminenciák, Excellenciák, testvérek és nővérek!
Az egyház ma
folytatja a családdal foglalkozó rendkívüli szinódus összehívásával –
és nyilvánvalóan már sokkal korábban is – elkezdett párbeszédet, hogy
kiértékelje és megvitassa a munkadokumentum (Instrumentum laboris)
szövegét, amelyet a szinódusi beszámoló (Relatio Synodi), valamint a
püspöki konferenciáktól és az arra jogosult szervezetektől kapott
válaszok alapján állítottak össze.
A szinódus, jól tudjuk, azt jelenti, hogy együtt haladunk, a
kollegialitás és a szinodalitás szellemében. Bátran magunkévá téve a
parrésziát [a nyílt beszédet], az apostoli és tanbeli buzgóságot, a
bölcsességet, az őszinteséget, és mindig szemünk előtt tartva az egyház
és a családok javát, valamint a suprema lexet [a legfőbb törvényt], a
salus animarumot [a lelkek üdvösségét] (vö. CIC 1752. kánon).
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a szinódus nem konferencia vagy
„társalgó”, nem parlament vagy szenátus, ahol egyezséget köt az ember.
A szinódus ehelyett az egyház valóságának egyik kifejeződése, vagyis az
egyházról van szó, amely együtt halad, hogy a hit szemével és Isten
szívével értelmezze a valóságot; az egyházról van szó, amely a
hitletéteményhez való hűségről kérdezi önmagát, hiszen számára a
hitletétemény nem megtekintendő s nem is csak megőrzendő múzeumot
jelent, hanem olyan élő forrást, amelyből az egyház csillapítja
szomját, hogy felfrissítse és megvilágosítsa az élet letéteményét.
A szinódus szükségszerűen az egyház ölén és Isten szent népén belül
mozog, melynek pásztoraiként, vagyis szolgáiként részei vagyunk.
Továbbá a szinódus védett tér is, ahol az egyház megtapasztalja a
Szentlélek működését. A szinóduson a Lélek szól az összes olyan személy
nyelvén keresztül, akik engedik vezetni magukat Istentől, aki mindig
meglepetést okoz. Istentől, aki feltárja a kicsinyeknek azt, amit
elrejt a bölcsek és okosak elől. Istentől, aki az emberért teremtette a
törvényt és a szombatot, és nem megfordítva, Istentől, aki otthagyja a
kilencvenkilenc bárányt, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet,
Istentől, aki mindig nagyobb a mi logikáinknál és számításainknál.
Ne felejtsük el azonban, hogy a szinódus csak akkor lehet a Szentlélek
működésének tere, ha mi, résztvevők apostoli buzgóságba, evangéliumi
alázatba és bizakodó imádságba öltözünk.
Az apostoli buzgóság nem engedi magát megfélemlíteni sem a világ
kísértéseitől, melyek ki akarják oltani az emberek szívében az igazság
fényét, kicsi és múlékony fényekkel helyettesítve azt, sem néhány ember
keményszívűségétől, akik jó szándékuk ellenére eltávolítják az
embereket Istentől. „Az apostoli bátorság azt jelenti, hogy életet
viszünk másoknak, nem pedig azt, hogy keresztény életünkből
emlékmúzeumot hozunk létre”
Az evangéliumi alázat azt jelenti, hogy félre tudjuk tenni saját
szokásainkat [konvencióinkat] és előítéleteinket, hogy meghallgassuk
püspöktestvéreinket és beteljünk Istennel. Az alázat azt jelenti, hogy
nem mutogatunk ítélkezően másokra, hanem kinyújtjuk feléjük kezünket,
hogy felemeljük őket anélkül, hogy valaha is jobbnak éreznénk magunkat
náluk.
A bizakodó imádság a szív tevékenysége, amikor megnyílik Isten előtt,
amikor elhallgat bennünk minden zaj, hogy meghallhassuk Isten szelíd
hangját, aki a csendben szól hozzánk. Isten meghallgatása nélkül
szavaink csak nem tápláló, üres szavak lesznek. Ha nem engedjük, hogy a
Szentlélek vezessen minket, az összes döntésünk csak „díszlet” lesz,
amely ahelyett hogy felmagasztalná, elfedi és elleplezi az evangéliumot.
Kedves Testvérek!
Miként
mondtam, a szinódus nem parlament, ahol ahhoz, hogy egyetértésre vagy
közös megegyezésre jusson az ember, tárgyalni, alkudozni vagy
kompromisszumot kötni kell, ehelyett a szinódus egyetlen módszere az,
hogy megnyílik a Szentlélek előtt, apostoli bátorsággal, evangéliumi
alázattal és bizakodó imádsággal, hogy ő legyen az, aki vezet és
megvilágosít minket, és aki nem személyes véleményeinket állítja
szemünk elé, hanem az Istenbe vetett hitet, a tanítóhivatalhoz való
hűséget, az egyház javát és a salus animarumot [a lelkek üdvösségét].
Most tehát elkezdjük utunkat a Szentlélek segítségét és a Szent Család,
Jézus, Mária és Szent József közbenjárását kérve. Köszönöm!
