|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2015. KARÁCSONY
|
|
Családi szinódus
Egy
több részes sorozat befejezéséhez érkeztünk, melyet a véletlen hozott
létre. Még februárban voltunk Rómában, ahol részt vettünk a pápai
audiencián, ahol a Szentatya a katekézisében vitaindítóként felvezette
az őszi szinódus témáját, mely a családról szólt. (Akkor éppen a
gyerekekről beszélt.) Végigkísértük elmélkedését, hogy mi a szerepük az
anyáknak, az apáknak, a gyermekeknek, a testvéreknek a családban.
Október 5-én megkezdődött a tanácskozás, s most a Szent Család
vasárnapja előtt, a záróbeszédet, az összegzést közöljük Önökkel. A
Szentatya a bevezetőjében köszönetet mondott mindenkinek, aki a
Szinódus létrehozásában segédkezett, külön kiemelte dr. Erdő Péter
relátori munkáját, majd így folytatta:
Miközben figyelemmel kísértem a szinódus munkáját, feltettem magamban a
kérdést: Mit jelent majd az egyház számára ennek a családról szóló
szinódusnak a lezárása?
Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a családdal kapcsolatos összes
témát lezártuk, hanem azt, hogy megpróbáltuk megvilágítani ezeket az
evangéliumnak, az egyház kétezer éves hagyományának és történelmének
fényével, a remény örömét öntve beléjük, és igyekeztünk elkerülni azt a
könnyű hibát, hogy azt ismételgessük, ami vitathatatlan vagy korábban
elmondott.
Biztosan nem azt jelenti, hogy a családot érintő vagy fenyegető összes
nehézségre és kétségre hiánytalan megoldásokat találtunk, hanem azt,
hogy ezeket a nehézségeket és kétségeket a hit fényébe helyeztük,
alaposan megvizsgáltuk, és félelem nélkül, fejünk homokba dugása nélkül
szembe néztünk velük.
Azt jelenti, hogy mindenkit arra bátorítunk: értse meg, mennyire fontos
a család intézménye, valamint a férfi és nő között megkötött, az
egységen és a felbonthatatlanságon alapuló házasság intézménye, és
becsülje meg ezeket mint a társadalom és az emberi élet lényegi alapját.
Azt jelenti, hogy meghallgattuk és meghallgattattuk a családoknak,
valamint az egyház Rómába jött pásztorainak hangját, akik a világ
összes részén élő családok terheit és reményeit, gazdagságait és
kihívásait a vállukon hordozzák.
Azt jelenti, hogy bizonyítékát adtuk a katolikus egyház elevenségének,
annak, hogy az egyház nem fél felrázni az emberek elaltatott
lelkiismeretét, és nem fél „bepiszkolni kezét” a családról való élénk
és nyílt vitával.
Azt jelenti, hogy megpróbáltuk Isten szemével nézni és értelmezni a mai
valóságot, sőt valóságokat, megpróbáltuk a hit lángjával meggyújtani és
megvilágosítani az emberek szívét egy olyan történelmi időszakban,
amelyet elbátortalanodás, társadalmi, gazdasági, erkölcsi válság és
döntően negatív kilátások jellemeznek.
Azt jelenti, hogy tanúságot tettünk mindenki előtt: az evangélium az
örök újdonság élő forrása marad az egyház számára, szemben azokkal,
akik az evangéliumot tanként akarják halott kövekbe zárni, amelyekkel
másokat meg lehet kövezni.
Azt is jelenti, hogy lelepleztük a zárt szíveket, amelyek gyakran
rejtőznek még az egyház tanításai mögött is, vagy a jó szándékok
mögött, és amelyek Mózes tanítói székébe akarnak ülni, és meg akarják
ítélni – időnként felsőbbségérzettel és felszínesen – a nehéz eseteket
és a sérült családokat.
Azt jelenti, hogy kijelentettük: az egyház a Lélek szegényeinek és a
bocsánatért esdeklő bűnösöknek az egyháza, és nemcsak az igazaké és a
szenteké, jobban mondva az igazaké és a szenteké, amennyiben
szegényeknek és bűnösöknek érzik magukat.
Azt jelenti, hogy igyekeztünk kiszélesíteni a látókört, hogy
felülmúljunk minden konspiratív hermeneutikát vagy perspektívák
lezárását, hogy megvédjük és terjesszük Isten gyermekeinek szabadságát,
hogy továbbadjuk a keresztény újdonság szépségét, amelyet nemegyszer
egy idejétmúlt vagy egyszerűen érthetetlen nyelvezet rozsdája fedett be.
E szinódus folyamán a szabadon – és sajnos időnként nem teljesen
kedvező módszerekkel – kifejezett, különböző vélemények egyértelműen
gazdagították és elevenné tették a párbeszédet, egy olyan egyház élő
képét nyújtva, amely nem „előre gyártott modulokat” használ, hanem
hitének kiapadhatatlan forrásából merít élő vizet a kiszáradt szívek
szomjúságának csillapítására (1).
Azt is láttuk, hogy – az egyház tanítóhivatalának világosan
meghatározott dogmatikai kérdésein kívül – vannak dolgok, amelyek
megszokottnak tűnnek az egyik földrész püspökének, egy másik földrész
püspökének viszont furcsának, sőt botrányosnak bizonyulhatnak; az, amit
egy jog megsértésének tartanak az egyik társadalomban, világos és
érinthetetlen előírás lehet egy másikban, az, ami egyeseknek
lelkiismereti szabadság, az másoknak merő zavarosság lehet. Valóban, a
kultúrák nagyon különböznek egymástól, és minden általános alapelvnek
be kell ágyazódnia az egyes kultúrákba, ha igényt tart arra, hogy
megtartsák és alkalmazzák (2). Az 1985-ös szinódus, melyet a II.
vatikáni zsinat lezárásának 20. évfordulóján tartottak, az
inkulturációról úgy beszélt, mint „a hiteles kulturális értékeknek a
kereszténység integrálása általi belső átalakulásáról és a
kereszténységnek a különféle emberi kultúrákba történő
begyökereztetéséről” (3). Az inkulturáció nem gyengíti az igazi
értékeket, hanem megmutatja azok igazi erejét és hitelességét, mert úgy
használja fel ezeket az értékeket, hogy nem változtatja meg őket, sőt,
azok alakítják át szelíden és fokozatosan a különféle kultúrákat (4).
Azt láttuk – különbözőségeink gazdagságán keresztül is –, hogy az
előttünk álló feladat mindig ugyanaz: hirdetni az evangéliumot a ma élő
embereknek, megvédeni a családot minden ideológiai és individualista
támadástól.
És a relativizmusnak vagy mások démonizálásának csapdáját elkerülve
azon voltunk, hogy teljesen és bátran átöleljük Isten jóságát és
irgalmát, aki felülmúlja a mi emberi számításainkat, és semmi másra nem
vágyik, csak arra, hogy „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), így
akartuk ezt a szinódust az irgalmasságnak az egyház előtt álló
rendkívüli szentévébe beillesztve megélni.
Kedves Püspöktestvéreim!
A szinódus megélése azt is jobban megértette velünk, hogy a tan igazi
védelmezői nem azok, akik a tanítás betűjét, hanem akik a szellemét,
akik nem az eszméket, hanem az embert, akik nem a formulákat
[megfogalmazásokat], hanem Isten szeretetének és megbocsátásának
ingyenességét védelmezik. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy
lekicsinyeljük a megfogalmazásokat, a törvényeket és az isteni
parancsokat, hanem hogy felmagasztaljuk az igazi Isten nagyságát, aki
nem érdemeink, de még nem is tetteink szerint bánik velünk, hanem
egyedül irgalmának határtalan nagylelkűsége szerint (vö. Róm 3,21–30;
Zsolt 129; Lk 11,37–54). Azt jelenti, hogy legyőzzük a nagyobb testvér
[a báty] (vö. Lk 15,25–32) és az irigy szőlőmunkások (vö. Mt 20,1–16)
állandó kísértését. Sőt azt jelenti, hogy jobban értékeljük azt, hogy a
törvények és a parancsok az ember érdekében vannak, és nem fordítva
(vö. Mk 2,27).
Ebben az értelemben a köteles bűnbánat, az emberi tettek és
erőfeszítések mélyebb jelentéssel gazdagodnak: nem a
megvásárolhatatlan, a Krisztus által a kereszten ingyenesen végbevitt
üdvösség árát jelentik, hanem a választ. Annak, aki elsőként szeretett
minket, és ártatlan vére árán megváltott minket, amikor még bűnösök
voltunk (vö. Róm 5,6).
Az egyház elsődleges kötelessége nem az, hogy elítéléseket és
kiközösítéseket osztogasson, hanem hogy hirdesse Isten irgalmasságát,
megtérésre hívjon és minden embert az Úr üdvösségére vezessen (vö. Jn
12,44–50).
VI. Pál pápa csodálatos szavakkal ezt mondta: „Azt gondolhatjuk tehát,
hogy minden bűnünk vagy Istentől való menekülésünk még erősebb szeretet
lángját lobbantja fel őbenne, még erősebb vágyat arra, hogy újra övéi
legyünk és visszaillesszen minket üdvözítő tervébe […]. Isten –
Krisztusban – végtelenül jónak tárja fel magát […]. Isten jó. És nem
csupán önmagában jó, hanem – mondjuk ki sírva – értünk jó. Ő szeret,
keres minket, gondol ránk, ismer, indít és vár minket. Boldog lesz – ha
szabad így mondanunk – azon a napon, amikor visszafordulunk, és azt
mondjuk: Uram, jóságodban bocsáss meg nekem. Így tehát bűnbánatunk
Isten örömévé válik.”
Szent II. János Pál pápa is kijelentette: „Az egyház akkor él hiteles
életet, amikor megvallja és hirdeti az irgalmasságot […], és amikor
odavezeti az embereket az Üdvözítő irgalmasságának forrásaihoz, melynek
letéteményese és osztogatója”.
XVI. Benedek pápa is azt mondta: „Az irgalmasság voltaképpen az
evangélium üzenetének központi magja, magának Istennek a neve […].
Mindaz, amit az egyház mond és tesz, azt az irgalmasságot nyilvánítja
ki, amelyet Isten érez az ember iránt. Amikor az egyháznak egy
félreértett igazságot vagy egy elárult értéket kell hangsúlyoznia,
mindig az irgalmas szeretettől ösztönözve teszi ezt, annak érdekében,
hogy az embereknek életük és bőséges életük legyen (vö. Jn 10,10)”.
Ennek fényében és ennek az egyház által megélt kegyelmi időszaknak
köszönhetően, miközben a családról beszéltünk és vitatkoztunk, úgy
éreztük, hogy gazdagítottuk egymást. Közülünk oly sokan megtapasztalták
a Szentlélek működését, aki a szinódus igazi főszereplője és
alkotómestere volt. A „család” szó most már mindannyiunk fülében
másként cseng, mint a szinódus előtt, olyannyira, hogy benne látjuk a
szinódus hivatásának összefoglalását és az egész szinódusi folyamat
értelmét.
Az egyház számára voltaképpen a szinódust lezárni azt jelenti, hogy
ténylegesen újrakezdjük az „együtt járást”, hogy elvigyük a világ
minden részébe, minden egyházmegyébe, minden közösségbe és minden
közegbe az evangélium világosságát, az egyház ölelését és Isten
irgalmasságának támaszát!
Köszönöm!
(forrás: Magyar Kurir)
|
|
|
