|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2015. HÚSVÉT
|
|
„Fehérek közt egy európait”
Idén
február elején harmadszor adatott meg, hogy feleségemmel négy napot az
örök városban, Rómában tölthettem el. A három alkalomból kétszer olyan
szerencsében volt részünk, hogy részt vehettünk a Szent Péter téren
tartandó audiencián. Az elsőt még 2007-ben XVI. Benedek pápa tartotta,
ami hatalmas élményt jelentett számunkra, s akkor határoztuk el, ha még
egyszer eljutunk Rómába, s lehetőségünk lesz a pápai fogadásra elmenni,
mindenféleképpen ott leszünk. Az idei római utunk ideje alatt ismét
volt audiencia, s mi nagy izgalommal készültünk rá. Egy ilyen pápai
fogadás hatalmas esemény. A Szent Péter téren már a kezdés előtt
órákkal több tízezer ember imádkozva, énekelve, táncolva, zenélve nagy
izgalommal várják a Szentatyát. Már a szertartás előtt fantasztikus
hangulat uralkodik. Egyszer csak szinte felrobbant a tér, mert az
óriáskivetítőkön megjelent a papamobil, hogy a Szentatya a szektorok
közt autózva üdvözölhesse a megjelenteket. Érdekes volt
összehasonlítani a két audienciát. Míg 2007-ben inkább a külsőségek
uralkodtak, az idei egy teljesen letisztult, kizárólag a liturgiára
összpontosító esemény volt. Ferenc pápa az üdvözlés közben többször
megállva kiszállt az autóból, s a kordonnál személyesen is beszélt a
hívekkel, s megáldotta a kezébe adott kisgyerekeket. A Szentatya
hihetetlen szeretetnek örvend, s ez az eufórikus hangulat az egész
audencia alatt megmaradt. Az evangélium felolvasása után következett a
szentbeszéd, amit Ferenc pápa olvasott, de a szöveget többször is
félretéve a saját gondolataival egészítette ki azt. A beszédét a tömeg
többször is hatalmas tapssal, ujjongással szakította félbe. Az olasz
nyelv tudásának hiányában, csak ültünk, s néztük ezt a fantasztikus
embert, s boldogok voltunk, hogy itt lehettünk. A beszéd alatt átéltük
József Attila gondolatát: „…Foglalj helyet, kezd el a mesét szépen, mi
hallgatunk, s lesz, aki csak éppen nézz téged, s örül, hogy lát ma itt,
fehérek közt egy európait.” A szertartás a Miatyánkkal fejeződött be,
amit mindenki a saját nyelvén mondott el. Felejthetetlen élmény volt.
A
szentbeszéd befejezése után a prédikáció szerkesztett változatát több
nyelven is elmondták, így később már megtudtuk mi is, hogy miről
beszélt Ferenc pápa. Folytatta a családról szóló katekézisét. Most
éppen a gyermekekről beszélt, s mivel a családunkban, a baráti
társaságunkban, ismerőseink közül többeknél az elmúlt időben volt a
gyermekáldás, vagy a közeljövőben várható a baba, ezért fontosnak
tartom, hogy megtudjuk, mit gondol a Szentatya a gyermekekről:
„Miután
már elgondolkodtunk az anya és az apa alakjáról, a család témájának
szentelt katekézis mai alkalmával a gyermekről, vagy jobban mondva a
gyermekekről szeretnék beszélni. Kiindulási pontunk egy gyönyörű kép
lesz, amelyet Izajásnál találunk. Ezt írja a próféta: „Emeld fel
tekinteted, és nézz körül: mind egybegyűlnek, és idejönnek hozzád.
Fiaid messze távolból érkeznek, leányaidat ölben hozzák. Ennek láttára
felderülsz, örömtől dobog és kitágul a szíved” (60,4–5a). Ragyogó ez a
kép, azt a boldogságot árasztja, amely a szülők és gyermekek egymásra
találásából fakad, akik ettől fogva, az egymás nélkülözése és az
egymástól való elszakítottság hosszú időszaka után együtt haladnak a
szabadságot és békét ígérő jövő felé. A zsidó nép ugyanis ekkor még
távol volt hazájától.
Szorosan összefügg ugyanis egy nép reménysége
és a nemzedékek közötti harmónia. Ezt jól meg kell jegyeznünk! Szorosan
összefügg egy nép reménysége és a nemzedékek közötti harmónia. A
gyermekek öröme megdobogtatja a szülők szívét, és megnyitja a jövőt. A
gyermekek jelentik a család és a társadalom örömét. A gyermek nem a
fajfenntartásra beprogramozott biológia problémája, de nem is az ember
önmegvalósításának valamely módozata. Még kevésbé a szülők tulajdona…
Nem! A gyermek adomány, a gyermek ajándék! Értitek? A gyermekek
ajándékot jelentenek!
Mindegyik egyedüli és megismételhetetlen,
ugyanakkor összetéveszthetetlenül kapcsolódik saját gyökereihez. Fiú-
vagy leánygyermeknek lenni ugyanis – Isten terve szerint – azt jelenti,
hogy magunkban hordozzuk egy olyan szeretet emlékét és reményét, amely
éppen úgy valósította meg önmagát, hogy egy másik, eredeti és új emberi
lénynek adott életet. A szülők számára minden gyermek egyedülálló,
másoktól különböző, másoktól eltérő. Engedjétek meg, hogy felidézzek
egy személyes családi emléket. Emlékszem, amikor megkérdezték
édesanyámat, hogy melyik a kedvenc gyermeke, ezt válaszolta: „Öt
gyermekem van, mint az öt ujjam. [Mutatja az öt ujját.] Ha ezt bántják,
az fáj nekem. Ha ezt a másikat bántják, az is fáj nekem. Ha bármelyiket
bántanák az öt közül, az fájna nekem. Mindegyik gyermek az enyém, de
mindegyik különbözik a másiktól, mint az ember ujjai.” Ilyen a család!
A gyermekek különbözőek, de mind az ember saját gyermeke.
A
gyermekünket azért szeretjük, mert a gyermekünk. Nem azért, mert szép
vagy mert ilyen vagy amolyan, hanem azért mert a gyermekünk! Nem azért,
mert ugyanúgy gondolkodik, mint én, vagy mert megvalósítja a vágyaimat.
A gyermekünk a gyermekünk: mi adtunk neki életet, de ezt az életet neki
szántuk, az ő javát, a család, a társadalom, az egész emberiség javát
szolgálja. Innen ered a gyermeklét emberi megtapasztalásának mélysége
is, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük a szeretet legingyenesebb
oldalát, és ez újra meg újra lenyűgöz bennünket. Ez annak a szépsége,
hogy előbb szeretnek bennünket: a gyermekek már megérkezésük előtt
szeretve vannak.
Sokszor találkozom itt, a téren
kismamákkal, akik mutatják a nagy pocakjukat, és áldást kérnek… Ezek a
kisbabák már szeretve vannak, mielőtt a világra jönnének. Ez az
ingyenesség, ez a szeretet! Születésük előtt már szeretik őket, és ez
olyan, mint Isten szeretete, aki mindig előbb szeret minket. Szeretve
vannak, mielőtt bármit is tettek volna e szeretet kiérdemlésére,
mielőtt beszélni vagy gondolkodni tudnának, sőt mielőtt világra
jönnének! A gyermeklét az alapvető feltétele annak, hogy megismerjük
Isten szeretetét, amely ennek az igazi csodának a végső forrása. Minden
gyermek lelkébe – bármennyire sérülékeny legyen is – Isten belenyomja
ennek a szeretetnek a pecsétjét, és ez az alapja az ő emberi
méltóságának. Olyan méltóság ez, amelyet semmi és senki nem pusztíthat
el.
Manapság nehezebbnek tűnik gyermekeinknek, hogy jövőjüket
elképzeljék. Az apák – erre utaltam az előző katekézisekben – talán a
háttérbe húzódtak, a gyermekek pedig bizonytalanabbá váltak, miként
haladjanak előre. A nemzedékek közötti jó kapcsolatot megtanulhatjuk
mennyei Atyánktól, aki mindnyájunkat szabadon hagy, de sohasem hagy
egyedül. Ha hibázunk, ő továbbra is türelemmel mellettünk marad,
anélkül hogy kevésbé szeretne minket. A mennyei Atya soha nem húzódik
háttérbe irántunk való szeretetében. Soha! Mindig előttünk halad, ha
pedig nem tudna előttünk járni, akkor vár reánk, de sohasem húzódik
vissza tőlünk. Azt akarja, hogy gyermekei bátrak legyenek, és előre
haladjanak.
A gyermekeknek nem kell félniük attól, hogy egy új világ
építésén munkálkodjanak: jogosan vágynak arra, hogy a világ jobb legyen
annál, mint amelyet kaptak! De ezt pökhendiség és beképzeltség nélkül
tegyék! A szülőknek mindig el kell ismerniük gyermekeik értékét, a
gyermekeknek pedig mindig meg kell adniuk a tiszteletet szüleiknek.
A
negyedik parancsolat azt kéri a gyermekektől – és mind azok vagyunk! –,
hogy: tiszteld apádat és anyádat (vö. Kiv 20,12). Ez a parancsolat
közvetlenül a magára Istenre vonatkozó parancsolatok után következik.
Van benne ugyanis valami szent, valami isteni, olyasmi, ami az emberek
közötti minden más tiszteletforma gyökerét jelenti. A negyedik
parancsolat megfogalmazásakor a Szentírás még hozzáteszi: „hogy hosszú
életű légy az országban, amelyet az Úr ad majd neked”. A nemzedékek
közötti erős kötelék a jövő, és egy valóban emberséges jövő biztosítéka.
A szüleiket nem tisztelő gyermekek társadalma tisztességtelen
társadalom. Ha nem tiszteljük szüleinket, saját tiszteletünket
veszítjük el. Az ilyen társadalomnak az a sorsa, hogy kiégett és
sóvárgó fiatalokkal lesz teli. De egy olyan társadalom, amely
fukarkodik azzal, hogy gyermekeknek adjon életet, amely nem szereti
gyermekekkel körülvenni magát, amely főként csak gondnak, tehernek
véli, kockázatnak tekinti a gyermekeket, az depressziós társadalom.
Gondoljunk csak több ország társadalmára, amelyeket itt, Európában
ismerünk: depressziós társadalmak, mert nem akarnak gyermekeket,
nincsenek gyermekeik, a születések aránya nem éri el az egy százalékot.
Miért? Mindenki gondolja át, és válaszoljon! Ha egy nagycsaládot
tehernek tekintenek, ott valami nincs rendjén!
A
gyermekvállalásnak felelősnek kell lennie, ahogyan azt Boldog VI. Pál
pápa Humanae vitae kezdetű enciklikája is tanítja, ugyanakkor nem lehet
egyből felelőtlen döntésnek nevezni, ha valaki több gyermeket vállal.
Önző dolog, ha valaki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket. A
szaporodással az élet megfiatalodik, és új erőre kap: gazdagodik, és
nem szegényedik! A gyermekek megtanulják, hogyan kell gondoskodni a
családról, érettebbé válnak az áldozatvállalással, növekednek
képességeik megbecsülésében. A testvéri lelkület örömteli tapasztalata
táplálja a szülők iránti tiszteletet és a róluk való gondoskodást,
akiket meg kell becsülniük. Közületek, akik itt jelen vagytok, sokaknak
van gyermeke, és mindannyian gyermekek vagyunk. Most tartsunk egy perc
csendet! Mindnyájan gondoljunk szívünkben gyermekeinkre – ha vannak –,
csendben gondoljunk rájuk! Azután mindnyájan gondoljunk szüleinkre, és
köszönjük meg az Istennek az élet ajándékát! Elcsendesedve, akiknek
vannak gyermekeik, gondoljanak rájuk, és mindnyájan gondoljunk a
szüleinkre! [Csendben imádkoznak.] Az Úr áldja meg szüleinket és áldja
meg gyermekeiteket!
Jézus, az örök Fiú, aki gyermekké lett az
időben, segítsen bennünket, hogy megtaláljuk annak módját, hogy a
gyermeklétnek ez az annyira egyszerű és mégis nagyszerű emberi
tapasztalata ismét sugározzon. A nemzedékek sokasodása mindenki
életének titokzatos gazdagodása, amely magától Istentől ered. Ezt a
titkot fel kell fedeznünk, legyőzve minden előítéletet, és hitünk által
meg kell élnünk teljes örömmel. És mondom nektek: tudjátok, milyen
gyönyörű, hogy amikor elhaladok közöttetek, látom az apákat és anyákat,
akik áldásra nyújtják gyermekeiket! Ez szinte isteni mozdulat!
Köszönöm, hogy ezt teszitek!
B. Miklós (forrás Magyar Kurir)
|
|
|
