|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2015. FEBRUÁR
|
|
Lázadó voltam
Most
már több mint két évtizede, hogy Szent Balázs püspök, vértanú napját
közösen ünnepeljük színészekkel, énekesekkel, a média szereplőivel,
akik a hangjukból élnek meg, és szolgálnak minket. Közösen kérjük a
szentet, hogy védjen meg minket a torokbajtól és minden egyéb bajoktól.
Újságunk színészek, művészek életével, Istennel való kapcsolatuk
megismerésével emeli e szép ünnep fényét. Idén, egy színészóriás,
Mensáros László gondolatit ismerjük meg hitről, Istenről, Jézusról, a
megtérésről. A Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas művész,
nemcsak mint kiváló színész, korának egyik meghatározó személyisége,
hanem a civil életben közvetlen, derűs, segítőkész ember, a szeretet
embere volt.
Lázadó
voltam harmincéves koromig. Az érettségi után magától a szerzetes
iskolától és annak szellemiségétől is messze eltávolodtam. A kitűnő
pedagógusokban azt nehezményeztem, hogy kevéssé hívták fel a figyelmet a
magánéleti, hétköznapi buktatókra, nehézségekre, túlságosan nagy
veszélynek minősítették például a szexualitás körüli problémákat. Tőlük
és a vallástól való eltávolodásomnak azonban más okai is voltak. A
materializmus és a természettudományok előtérbe kerülése jellemezte ezt
a korszakot, s anélkül, hogy valaha is kommunista lettem volna, ez a
marxista hívás kissé megérintett.
Aztán harmincéves koromban
következtek be a döntő változások. Ekkor már fölelevenedett bennem a
szerzetesi gimnázium s a tanárok pozitív szerepe is. Radó Polikarp és
Szunyogh Xavér Ferenc, kiváló tanáraim hittan és filozófiai tanításai sem
hagytak nyugodni. Utána kellett járnom a világ "összerakhatóságának",
és hiányzott néhány fontos alkatrész. Annyi bizonyosnak látszott, hogy
revideálnom kell előző éveimet.
Egy ilyen átalakulás nagyon nehéz.
Nincs nehezebb, mint szembenézni saját tévedéseinkkel és beismerni
azokat. A szüntelen töprengés és olvasás segítettek elsősorban. Kezembe
került Heisenberg egy kis könyve, és ez nagy hatással volt
gondolkodásomra. Lehet, hogy minden viszonyul valamihez, de a mindennek
is viszonyulnia kell valamihez, és az a valami már nem lehet benne a
Mindenben. Feltétlenül kell lennie egy abszolútumnak. Sokat lendített
előre Schütz Antal: A bölcselet elemei című könyve is. Rájöttem, hogy
végül is a teremtő eszme nélkül – amely személyes kell, hogy legyen –
nem magyarázható a világ. Erősen munkáltak bennem ezek a dolgok, és két
év álmatlan éjszakái és hiúságom elleni keserves harc után istenhívő
lettem. De az Istenemberség fogalma, vagyis Jézus Krisztus személyisége
még nem állt tisztán előttem.
És akkor, 1958 őszén a debreceni
börtönben, ahol egyik cellából a másikba helyezgették át az embert,
egyszer csak összekerültem egy katolikus plébánossal. Sokat
beszélgettünk és vitatkoztunk egymással. A keresztény hit igazi
megértéséhez és átéléséhez ekkor még nem volt igazi affinitásom. Ez a
pap minden reggel titokban misézett a cellában, felhasználva az
édesanyja által küldött szőlőt és kovásztalan kenyeret, amit az
élelmiszercsomagban kapott. Egyik nap így szólt hozzám: – Holnap reggel
az utolsó misémet mondom, mert megvonták a csomagkedvezményemet,
holnapra maradt még egy szőlőszem és egy darabka kovásztalan
kenyérdarabocskám. Ha részt akarsz venni ezen a misén, előtte
meggyóntatlak.
Ez a felszólítás olyan volt számomra, mintha maga
Jézus kínálná fel nekem a lehetőséget. Megrendítő hatással volt ez a
nyilvánvalóan nem véletlenül kialakult váratlan helyzet. Döntenem
kellett. És akkor rájöttem, hogy nem filozofálgatni és okoskodni kell,
vannak titkok, amelyeket el kell fogadni, Jézust nem logikával, hanem
feltétlenül odaadással és szeretettel kell követni. Gyóntam,
megáldoztam… Ez az utolsó mise az én utolsó lehetőségem is volt arra,
hogy visszatérjek és segítségével megváltozzam.
Persze nagyon sok
idő telt el, míg rájöttem, hogy a hitet gyakorlatban is meg kell
valósítani. A hit önmagában kevés, ha nem ölt gyakorlati formát. A hit
elmélyítése nem valami egyre intenzív önmagunkba zárkózó ájtatosság,
meditáció. A hit elmélyítése Krisztus parancsainak követése. Elsősorban
a szeretet. Amiről kezdtem lassan fölfedezni, hogy nem papok és költők
lírai témája, nem valami időnként csak úgy általánosságban elömlő,
szívet melegítő jó érzés, amely után az ember még egy kicsit büszke is
magára: lám mennyire tele vagyok szeretettel. A szeretet mindenki
számára kötelező, kemény gyakorlat naponta, minden olyan órában, amikor
az ember mások megértésével, meghallgatásával, figyelmességgel,
tapintattal, alkalmazkodással, megbocsátással és végső fokon önzetlen
segítséggel kerül szembe.
Kell az embernek a sorscsapás, hogy ne
menjen simán az élete. Legalábbis én ilyen vagyok, akinek kellett
egy-két pofon, mert hajlamos volt a beképzeltségre, a gőgre. Én nem
veszem rossz néven, ami történt. Az élet – mindezek ellenére – jól
vizsgázott előttem.
|
|
|
