Az irgalmasság szentéve

Az élet felülírta terveinket. A mostani számunkban szerettük volna befejezni a Szentatya katekézisét a családról, de módosítanunk kellett, mert Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában tartott nagyböjti bűnbánati szertartás során mondott homíliájában az irgalmasság rendkívüli szentévét hirdette meg, mely ez év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén veszi kezdetét a Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitásával, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul. Most a kihirdetési szertartásán mondott homíliájából idézünk részletet. A teljes szöveget a www.magyarkurir.hu oldalon található, ami forrásunkat képzi.
 
Az evangéliumi szakasz, amelyet hallottunk (vö. Lk 7,36–50) megnyitja előttünk a remény és a vigasztalás útját. Jólesik érezni magunkon Jézus együttérző tekintetét, ahogyan azt megérezte a bűnös asszony is a farizeus házában. Ebben a szakaszban két szó tér vissza hangsúlyosan: a szeretet és az ítélet.
Itt van a bűnös asszony szeretete, amely megalázkodik az Úr előtt; ám még előbb itt van Jézus irgalmas szeretete iránta, amely arra ösztönzi az asszonyt, hogy közeledjen hozzá. Bűnbánó és örömteli könnyeivel mossa meg a Mester lábát, haja pedig hálával szárítja meg azt. Csókjai tiszta érzelmének a kifejeződései. A lábra öntött bőséges illatos kenet pedig azt tanúsítja, mennyire értékes a szemében Jézus. Ennek az asszonynak minden gesztusa a szeretetről beszél, és kifejezi vágyát, hogy valamiféle megingathatatlan bizonyosságra tegyen szert az életében: ez pedig nem más, mint hogy bocsánatot nyert. Ez a bizonyosság gyönyörű! Jézus pedig megadja neki ezt a bizonyosságot: elfogadja őt és megmutatja Isten iránta érzett szeretetét. Pont iránta, egy nyilvános bűnös [utcanő] iránt!
A szeretet és a megbocsátás egy időben teljesül be: Isten sokat bocsát meg neki, mindent megbocsát neki, mivel „nagyon szeretett” (Lk 7,47); az asszony pedig imádja Jézust, mivel megérzi, hogy benne irgalom és nem elítélés lakozik. Érzi, hogy Jézus szeretettel érti meg őt, őt, aki bűnös. Jézusnak hála, Isten elveszi és hátradobja számos bűnét, nem emlékezik meg többé azokról (vö. Iz 43,25). Hiszen ez is igaz: amikor Isten megbocsát, felejt. Hatalmas Isten bocsánata!
A ház ura, Simon, a farizeus, ezzel szemben nem képes megtalálni a szeretet útját. Mindent kiszámol, mindent megfontol… Állva marad a formalitás küszöbén. Csúnya dolog a formális szeretet, nem lehet megérteni. Nem képes megtenni a következő lépést, hogy találkozzon Jézussal, aki elhozza neki az üdvösséget. Simon arra korlátozta magát, hogy meghívja egy lakomára Jézust. Ám valójában nem fogadta be őt. Gondolataiban csak az igazságosság forog, és amikor így tesz, téved. Az asszony fölötti ítélete eltávolítja őt az igazságtól, és nem teszi lehetővé a számára még azt sem, hogy megértse: ki is a vendége. Megállt a felszínnél – a formalitásnál –, és nem volt képes, hogy a szívet tekintse. Jézus példázatára és kérdésére, hogy vajon melyik szolga szeretett jobban, helyesen válaszol: „Az, akinek többet engedett el”. Jézus azonnal felhívja a figyelmét: „Jól feleltél” (Lk 7,43). Simon csakis akkor marad meg az igazságban, amikor ítéletével a szeretet felé fordul.
Jézus felhívása mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy meglássunk: mekkora nagylelkűségre képes minden ember. Senkit sem lehet kizárni Isten irgalmasságából. Mindenki ismeri az utat, hogyan lehet eljutni oda, az egyház pedig az az otthon, amely mindenkit befogad és senkit sem utasít vissza. Kapui kitárva maradnak, hogy mindenki, akit megérintett a kegyelem, megtalálhassa a megbocsátás bizonyosságát. Minél súlyosabb a bűn, annál nagyobbnak kell lennie a szeretetnek, amelyet az egyház a megtérő emberek felé mutat. Mekkora szeretettel tekint ránk Jézus! Mekkora szeretettel gyógyítja meg a mi bűnös szíveinket! Soha nem riad vissza a mi bűneinktől. Gondoljunk a tékozló fiúra, aki mikor eldönti, hogy visszatér az atyjához, előre kigondolja, milyen beszédet mond majd. Ám az atya nem engedi megszólalni, átöleli őt (vö. Lk 15,17–24). Jézus is így tesz velünk. „Atya, annyi vétkem van…” – „De ő boldog lesz, ha elmész [gyónni]: hatalmas szeretettel fog átölelni téged! Ne félj!”
Kedves testvéreim, gyakran elgondolkodtam azon, az egyház hogyan lenne képes nyilvánvalóbbá tenni a küldetését, az irgalmasságról való tanúságtételt. Olyan út ez, amely a lelki megtéréssel kezdődik; és be kell járnunk ezt az utat. Ezért úgy döntöttem, hogy rendkívüli szentévet hirdetek meg, amelynek középpontjában Isten irgalmassága áll. Ez az irgalmasság szentéve lesz. Az Úr szavának fényénél akarjuk megélni ezt: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok” (vö. Lk 6,36). Ez különösen a gyóntatókra áll! Rengeteg irgalmasság!
Ez a szentév a Szeplőtelen Fogantatás idei ünnepével kezdődik majd, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul, hiszen Krisztus az Atya irgalmasságának az eleven arca. A szentév megszervezését az Új Evangelizáció Pápai Tanácsára bízom, hogy úgy tudja majd végigvinni, mint az egyház úton levésének egy új szakaszát, betöltve a küldetést, hogy minden emberhez elvigye az irgalmasság evangéliumát.
Meggyőződésem, hogy az egész egyház, amelynek olyan nagy szükséges van az irgalmasság elnyerésére, hisz bűnösök vagyunk, képes lesz megtalálni ebben a jubileumi évben az Isten irgalmasságának újrafelfedezése és gyümölcsözővé tétele fölötti örömet. Mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy ezzel az örömmel nyújtsunk vigaszt korunk minden embere számára. Ne feledjük: Isten mindent megbocsát, és Isten mindig megbocsát. Ne fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk. Már mostantól kezdve bízzuk rá ezt az évet az Irgalmasság Anyjára, hogy fordítsa felénk tekintetét és őrködjön lépteink felett: bűnbánati utunk, nyílt szívvel bejárt utunk felett egy év során, amelynek célja, hogy elnyerjük Istentől a búcsút, hogy elnyerjük Istentől az irgalmasságot.