|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2015. DECEMBER
|
|
Felcsillan Isten irgalmassága
Advent 2015
Az
elmúlt évtizedekben a nyári szabadságolások idején gyakran misézett
templomunkban egy magas, markáns arcú, szemüveges pap. Lajos atya hívta
meg kisegítőnek rendtársát, Fórián-Szabó Zoltánt. E bevezető sorok
írójának a hetvenes években egyik kedvenc tanára volt a Piarista
Gimnáziumban. Bölcsész beállítottságom ellenére megszerettette velem a
kémia tantárgyat, választott tárgyként jeles eredménnyel érettségiztem
is belőle. Tyutyunak – így becéztük nagy szeretettel – nagyon sokat
köszönhetek ezen kívül is. Életem legszebb élményei közé tartoznak
evezős és vitorlástúrái. Későbbi pedagógus pályámon gyakran felrémlett
előttem az itt tanúsított példamutató szeretete, alázatos buzgalma,
jókedve és bölcsessége. A legutolsó, harmincötödik érettségi
találkozónkra eljött Kecskemétről már súlyos betegen, fáradtan, de a
felejthetetlen mosolyával. Most tudtam meg, hogy november 23-án a
szervezete feladta a harcot a melanóma ellen, megtért Teremtőjéhez.
Tyutyu, a legnagyobbak közül való vagy, kényeztessen most már a
Jóisten! Sosem felejtünk el!
Nemrég egy hosszú interjút adott a Parázs Pasztorális Központ újságjában, ebből szemezgetünk az alábbiakban.(Fűzik László)
Fórián-Szabó
Zoltán atya rendkívül gazdag élettapasztalattal rendelkezik, hiszen
végigélte a magyar társadalom és a piarista rend változásokban gazdag
évtizedeit 1941-től napjainkig. Gyermekként szülei és piarista tanárai
tanúságtevő szép példájából táplálkozhatott, majd tanárként, papként,
házfőnökként, nagy építkezések igazgatójaként, plébánosként
szolgálhatta a rábízottakat. Mindegyik életszakasza igen gazdag
kegyelmekben.
Zoltán atya
több évtizedet letagadhatna a korából. Mindig csodáltam töretlen
optimizmusát, főleg, amikor megtudtam, hogy komoly betegséggel küzd.
Most töltöm a 74-et, ez nagyon megdöbbentő nekem is. Érzem az erőim és
főleg az eszem gyöngülését. Úgy látszik, végül is hozzátartozik az
emberhez, hogy a Jóisten szépen lassan elszed tőle mindent.
De jó kedéllyel viseli, úgy látom.
Békével tudom viselni, ami nagy ajándéka a Jóistennek, nagyon hálás
vagyok neki érte! A kemoterápia megtanított imádkozni. Amikor diák
voltam azt tanultuk, hogy a négyféle imádság közül - dicsőítő,
engesztelő, hálaadó, kérő - a legalantasabb a kérő imádság. Most már
rájöttem, hogy ez nem így van. A kérő imádság a legjobb, sőt: hogyha az
ember fába szorult féreghez hasonlóan képes imádkozni, az a legjobb.
A legrövidebb ima: Segíts, Uram!
Nekem a legtöbbet segít, ha a Biblia szavait, az evangélium szavait
tudom használni. „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen…Uram, te
mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek.” pl. Péter ott a végén, vagy
pedig a jobb lator… Ezek mögött a rövid, néhány szavas imák mögött
nagyon gazdag háttér van, amelyet az ember nem mond ki, mégis segít. A
kemoterápiás kezelés alatt órákig folyik az erekbe a méreg, 3-6 napon
keresztül nemigen tudok mit csinálni, csak imádkozni. Nagyon becsülöm
azokat a rövid imádságokat, amiket a történelemben kitalált az
emberiség „Uram, irgalmazz!” vagy „Áldott az Úr, a szent és a fölséges,
az élő Isten fia, aki...” itt bele lehet mondani egy titkot, amit a
pillanatnyi helyzetére érez, majd a válasz rá: „Urunk, Jézus Krisztus,
az élő Isten fia, Mesterünk és testvérünk irgalmazz nekünk!” Romano
Guardini dolgozta ki ezt az imaformát még a háború légitámadásai alatt
a pincében. Kispap koromban lefordítottuk németből magyarra, és
terjesztettük a könyvét. A rózsafüzér is fantasztikus. Ha túlságosan
intellektuálisan próbálja az ember mondani a rózsafüzért, ne
csodálkozzon, hogy nem jut sehova vele. Nem szabad görcsösen mondani,
hanem elengedetten, ahogy az ember a hullámverést vagy a patakcsobogást
hallgatja, így fel-felcsillan benne egyre gazdagabban az irgalmas Isten.
Biztosan az sem kifejezhető szavakkal, hogy mit kap válaszként a Jóistentől.
Aki igazán közel kerül a Jóistenhez, az nem egyre bővebben kezd el
beszélni, hanem elhallgat. A hallgatás nem egy negatív dolog, hanem
pontosan annak a jele, hogy a saját bölcsességünk helyett Istent
hagyjuk beszélni végre.
Mit mond Isten önnek a csendben? A szenvedés kikerülhetetlen módja annak, hogy közel kerüljünk Istenhez?
A szenvedés azért csodálatos dolog a Jóisten kezében, mert lefosztja az
emberről a fölösleges rétegeket. Nézze meg a Kecskeméten őshonos
platánfákat: Jön le a kéreg szépen lassan, és annál szebb lesz, minél
jobban fosztja le a Jóisten!
Mik ezek a kérgek?
Az ember saját bűnei, életének az elrontott részei, amiket rosszul csinált, amiket sajnált, azokkal szembesül ilyenkor.
Nagyobb szenvedéssel nagyobb kísértések is járnak?
Az egyik gyógyszer mellékhatása, hogy depressziót okoz, és ebben az
állapotban kifejezetten megkísért az, hogy ennek az egésznek mi az
értelme. Mennyire csalom meg magam azzal, hogy bemesélem magamnak, hogy
létezik a Jóisten, a kegyelem meg a bocsánat?
A több évtizedes hitet is kikezdheti?
Persze, mert a hit nagyon sérülékeny marad az emberben. Az igazi hitnek a lényegéhez tartozik, hogy támadható.
A papi élet
tapasztalatai segítenek ebben? Hiszen egy papnak még közelebbi viszonya
lehet a Jóistennel, mivel Krisztust képviseli.
Egyáltalán nem biztos, hogy egy pap közelebb van a Jóistenhez, mint
bárki más. Sokszor az a tapasztalatom, hogy például egy első áldozásra
készülő gyermek sokkal közelebb van hozzá.
Mi az, ami miatt közelebb lehet?
A szív tisztasága, a szeretet tisztasága, mindenféle külső körülménytől
való olyan mentesség, ami a gyerekben még megvan. Illetve az ősbizalom.
Maga tudja, mert édesanya! Ahogyan az emberhez hozzásimul a gyermek,
amikor felveszi. Akkor érzem, hogy engem feltétlenül elfogad úgy, hogy
nincs benne gyanakvás, vagy semmiféle bizalmatlanság.
Ugyanaz az egyszerű hit, amivel elhiszi a felnőtteknek, hogy amit mondanak, az úgy van.
Erre mondta Jézus: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek...” Ez nem
gügyögést vagy tipegést jelent. Mert nem lehet az embernek visszamenni
az anyja méhébe, ahogy szegény Nikodémus mondta, ő sem értette, hogy
ezt hogyan érti Jézus. Hát így, hogy ezt az ős-bizalmat, amivel a
gyerek a felnőtthöz közeledik, azt az ős-bizalmat az ember az Istennel
szemben gyakorolja. Ehhez kell visszatérni ilyenkor!
Talán az lehet
a szenvedés titka, hogy ezzel Isten ajándékoz meg akkor, amikor már
semmi erőnk nincsen ahhoz, hogy mi intellektuálisan megértsük.
Pontosan, amikor már mindent elvett, és csak Ő maradt.
És pont ez lesz a Mennyország, hogy csak Ő marad bennünk, és mi őbenne!
Mi az, amit Ön föltétlen szeretne átadni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülhet az interjún keresztül?
Az ember életének értékét azok a dolgok adják, amiket az Istentől
kaptunk, az Isten által adott értékek. Én mindent tőle kaptam. Nem
csak, hogy építkezhettem, biciklizhettem, vitorlázhattam, nem csak,
hogy a diákjaim visszajöttek, hogy összeadhattam őket és, hogy jó
házasságuk van soknak. Nem csak ez, hanem egy csomó olyan dolog, ami
ezzel mind együtt jár. Az ellenálló-képesség is, amit mondtam, hogy nem
az az erős, aki adja. Az, aki a nehézségeket állni tudja, az az erős
ember. Azt is csak az Isten segítségével lehet.
A betegségem lényege, hogy melanómás vagyok, ez bőrrák. Én annak
tulajdonítom be, hogy 35 éven keresztül nemzedékeket neveltem
vitorlásnak a Balatonon, az egész nyaramat a Balatonon töltöttem a
napsütésben. És nem csak ott, hanem evezős túrákat is szerveztem a
diákjaimnak, minden évfolyamnak. Birkát vásároltam nekik és este
megfőztük. Az orrunk előtt vágták le!
A diákjai
kémiát meg fizikát tanultak öntől. Mit gondol, mi az, amit átadott
ezeknek a diákoknak a tárgyi tudáson kívül? Mi az a plusz, ami miatt
visszajárnak?
Elsősorban a humort, mert úgy éreztem, hogy csak azzal tudok
felülemelkedni a napi nyomorúságokon. A diákjaimnak máig ez a
legérdekesebb élményanyaga, amiket mindig emlegetnek. Na, mondok egyet,
csak azért, mert most eszembe jutott. Én nem emlékeztem rá, de egyszer
a 30 éves találkozón hozta egy diákom és mutatta. Ez volt beleírva,
amikor nagyon mérges voltam: „Egyik tanár sem születik vadállatnak,
diáknemzedékek szívós munkája teheti őt azzá, mert a nevelés
kétoldalú.” Na, most ezzel vége volt a haragomnak, nemhogy nem
haragudtam rá, de még a szülő is mosolyogva aláírta. 30 év után ő meg
büszke rá.
Nagyon nagy
öröm volt számomra látni, milyen lendületesen és mosolyogva mesélt az
élményeiről, a diákjairól. Látszik, hogy Ön is sokat kapott a diákjai
és ezek által a történetek által.
Rengeteget kaptam tőlük, gazdaggá tették az életemet. Úgy, ahogy volt,
mindenestül! A diákjaim szeretete kísér most is. Annak idején
beleírattam a füzet elejébe: „Nehogy a tanár felelés alkalmával feltűnő
előnybe kerüljön a diákkal szemben, érdemes a diáknak is elolvasni a
tankönyvet. Háromszor alá kellett húzni, hogy „a diáknak is”...
(Néma Attiláné Ella)
|
|
|
