|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2014. FEBRUÁR
|
|
Isten nézőpontja
Hosszú
évek óta minden év januárjának harmadik hetében tartják az ökomenikus
imanyolcadot a keresztények egységéért. Újságunk hagyományosan teret
enged egy másik felekezet gondolatainak. Idén református testvéreink
egyik legnagyobb teológusának, Lajos atya által nagyra tartott és
mélyen tisztelt, dr. Gyökössy Endre gazdag életművének egyik tanítását
közöljük, melynek alapját a tékozló fiú története képzi.
Igen sokszor írtam már a tékozló fiú történetéről. Újat aligha tudok
írni róla, de most a történet második részét sajátos nézőpontból
szeretném megközelíteni.
Tegyük fel, hogy a hizlalt borjút már levágták, s el is fogyasztották
az örömlakomát. A tékozló fiú megkapta a szép új ruhát, sőt
pecsétgyűrűt is, ami az üzletkötés jele volt az akkori írni-olvasni nem
tudó emberek számára. A gyűrű azt jelentette, hogy társtulajdonosnak is
visszafogadta apja a hazatért fiút. Örült az atya. Örült a visszatért
fiú, a bátyja azonban elkeseredve morgolódott.
Amit most mondok, az csupán föltevés. Az idősebb testvér — aki
sértésnek és bántásnak képzelte a történteket — úgy érezte, el kell
mondania valakinek és megbeszélnie mindazt, ami őt érte. A szomszéd
birtokon élt a barátja (akivel az Ige szerint szeretett volna együtt
mulatni, de ez elmaradt, mert mindig csak dolgoztak, dolgoztak az
apával.) Elment hozzá, és ilyenformán adta elő a történteket:
— Néhány hónappal ezelőtt az öcsém megtudta, hogy én vagyok a főörökös.
— Itt jegyzem meg, abban az időben valóban a legidősebb testvér volt a
főörökös, és a vagyonnak csak kis harmadát örökölte a második testvér.
— Az öcsém azt is megtudta — folytatta a báty —‚ hogy én ugyanúgy
akarom vezetni a birtokot, mint apám, tehát ő nem válthatja valóra a
folytonos újítási szándékait. Dühös lett erre, és apánk elé állva
követelte, hogy adja ki neki a rá eső részt, s azzal ő hadd csináljon,
amit akar. Megkapta a részét, elment. De ahelyett, hogy jól befektette
volna a pénzecskéjét, elmulatta azt. Most aztán lerongyolódva
visszajött. — Mondd barátom, te hogy érezted volna magad az én
helyemben? És mit szóltál volna? Én bizony megmondtam a magamét az
apámnak! Mondtam, hogy „ez a te fiad parázna nőkre tékozolta el
vagyonodat, te pedig levágattad neki a hízott borjút!” Új ruhát és
szandált kapott, sőt még a pecsétgyűrűt is, ami feljogosítja, hogy
beleszóljon a gazdaság ügyvitelébe!
És most éljük bele magunkat a történetbe! Az idősebb testvér tehát a
lehető legtisztességesebben otthon maradt — újpestiesen mondom: gürcölt
éjjel-nappal —‚ az apával együtt vezette a birtokot, s akkor az
történik, ami történt. Most képzeljük magunkat az ő barátjának a
helyébe! Meghallgatjuk ezt a panaszt – próbáljunk mindnyájan
lelkigondozók lenni –: mit mondanánk? Úgy gondolom, a legtöbben azt
mondtuk volna, hogy bizony igazad van. Ez az eljárás valóban nem a
legigazságosabb.
Most tegyük fel, hogy hozzám, mint kelkigondozóhoz nyit be az idősebb
testvér, leül velem szemben, elmondja ezt a sztorit és megkérdi: „Bandi
bácsi, mondja meg, mi a véleménye erről a dologról?” Megvallom,
igen-igen nehéz helyzetbe kerülnék. Hát nincs igaza ennek az idősebb
testvérnek?
Elkezdtem tovább gondolkozni, s megint olyat kell mondanom, ami még
soha eszembe nem jutott: az Ótestamentumban is van egy hasonló
történet! Ott is két testvérről van szó. Az egyik becsapja a másikat:
Ezsau és Jákob. Ezsau volt az elsőszülött, megéhezett. Károli
fordításában lencsét, az eredeti héber szöveg szerint vörös eledelt
kért. Ézsau fáradt és éhes volt, talán tréfának is vette, hogy Jákob a
lencséért az elsőszülöttségi jogot akarja. Könnyed mozdulattal átengedi
neki; aztán Jákobnak már nem volt nehéz félrevezetnie vak apját, aki
így őt áldotta meg az elsőszülöttnek járó áldással. Az áldás olyan
komoly dolog volt, hogy később, amikor kiderül a csalás, nem lehetett
visszavonni, Jákobé az örökség.
Jákobé az áldás, a jövendő, Izrael jövendője; de menekülnie kell, mert
közben iszonyatos dühbe jön Ézsau, aki azt hitte, hogy ilyet mégsem
csinál vele a testvére. Azt hitte, hogy tréfál vele, hát egy tál
valamiféle vörös eledelért csak nem kér ekkorát. Kiderült, hogy komoly
a dolog, és elkezdi üldözni. Jákob valahogy megmenekül — ismerjük a
történetet.
Jákob neve azt jelenti, hogy ravaszdi, sarokfogó, gáncsoskodó, röviden
csaló. Trükkös módon először is benősül egy gazdag családba, ott jól
megszedi magát, még apósát is itt-ott egy kicsit átejtegeti, és amikor
már nagyon gazdag ember lett, sikeres, nagy nyájakkal, hatalmas, lábon
járó vagyonnal, jön hazafelé és megtudja, hogy Ézsau nagy sereggel
várja. Jákob begyullad, elkezd riadtan imádkozni, szétosztja az
embereit és családját: ide Ráhelt, amoda Leát és a gyerekeket, hogy
legalább az egyik feleség megmaradjon, bármi történjék. Jákob tehát az
ótestamentumi tékozló fiú.
És mit csinál ez a Jákob? Megint egy tervet. Egy át nem aludt éjszaka
után, amikor az a bizonyos birkózás történik az angyallal — lehet, hogy
álmában, lehet hogy valóságban, misztikus dolog, ki tudja?
Ott kapja az Új nevét: Jákobból, a csalóból lesz Izrael! Ez a név meg
azt jelenti, hogy Isten harcosa! Tehát elindul az ő hatalmas
állatseregével és emberseregével és feleségeivel Ézsau felé:
Miután ott töltötte azt az éjszakát, ajándékot válogatott ki
szerzeményéből bátyjának, Ézsaunak. Mert ezt gondolta: Megengesztelem
őt az ajándékkal, amely előttem megy, és csak azután kerülök a színe
elé, talán szívesen fogad.
Az ajándék tehát átkelt előtte, ő azonban a táborban töltötte azt az
éjszakát. Amikor Jákób föltekintett, látta, hogy már jön is Ézsau, és
négyszáz ember van vele. Ekkor szétosztotta a gyermekeket Lea, Ráhel és
a két szolgáló mellé. Előreállította a szolgálókat és gyermekeiket,
mögéjük Leát és gyermekeit, ezek mögé Ráhelt és Józsefet. Ő maga
előttük ment, és hétszer borult le a földre, amíg a bátyjához ért.
Ézsau eléje futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak.
Amikor föltekintett, és meglátta az asszonyokat és gyermekeket, azt
kérdezte: — Kik ezek?
Ő így felelt: — A gyermekek, akiket Isten kegyelme adott szolgádnak.
Majd odaléptek a szolgálók gyermekeikkel együtt, és leborultak.
Odalépett Lea is gyermekeivel együtt, és leborultak. Végül odalépett
József és Ráhel is, és ők is leborultak.
Akkor ezt mondta Ézsau: — Mire való ez az egész tábor, amellyel találkoztam?
Ő ezt felelte: — Arra, hogy elnyerjem uram jóindulatát.
Ézsau ezt mondta: — Van nekem bőven, öcsém, legyen a tied, ami a tied!
De Jákob ezt mondta: — Ne úgy, hanem ha elnyertem jóindulatodat, fogadd
el tőlem ezt az ajándékot! Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten
arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám. Fogadd el ajándékomat,
amelyet áldásommal vittek neked, hiszen Isten kegyelmes volt hozzám, és
van mindenem. És addig unszolta őt, amíg el nem fogadta. Ez a „tékozló
fiú” tehát nem rongyokban, hanem dúsgazdagon érkezik haza. Meg is
bocsátott neki a bátyja.
Tudnék még egy történetet mondani. Tegyük fel, hogy József, akit a
testvérei eladtak, bedobtak a kútba, nem lett pénzügyminisztere a
fáraónak, hanem szegény csavargó vált belőle. Valahogy túléli, eltelik
tíz-húsz év és egy iszákkal az oldalán, rongyosan visszamegy a
testvéreihez. — Lélektani képtelenség, hogy a testvérek újra ugyanazt
ne tegyék! Újra a kútba dobnák. „Mit keres ez itt? Eggyel több az
örökös! Nem elég baj, hogy éhínség pusztít országunkban?” De József
meggazdagodott és nagy ember lett, és őelőtte borulnak le a testvérek.
Tegyük fel tehát a leglényesebb kérdést, hogy kire nézünk mi? Mire
vagyunk tekintettel? Ez nagyon lényeges. A tékozló fiú bátyja a
testvére rongyaira, nyomorúságára, züllöttségére nézett, tehát a
csődjére. Elment a vagyon egy részével, és csődöt mondott. Jákob
sikeres ember lett, József sikeres ember lett. Az ember örök ember
marad! Akinek sikere van, annak minden meg van bocsátva. Te engem
szépen kártalanítottál, ennyit meg ennyit adtál, még meg is tiszteltél,
sikered volt, minden rendben van. A csalás, a lopás, a vörös eledel, a
mindenféle tett meg van bocsátva. — József sikeres ember lesz,
leborulnak előtte. Ha rongyosan ment volna haza, újra a kútba dobják.
A siker vagy a pénz bocsánatos bűnné teszi a bűnt. A sikertelenség az
elítélendő. Még ma is ilyen helytelenül gondolkodunk, pedig Jákobhoz
mérten több mint háromezer esztendő telt el! Mit változtunk? Semmit sem
változtunk. Csak a kosztümök változtak. Ez így van ma is.
A tékozló fiú történetének az is csattanója, hogy amíg a bátyja a
testvér csődjét látja és megveti, az Atya az embert látja. Az az Atya,
aki az emberért egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta.
Vajon mi lett volna, akkor, ha Jézus, amikor ezen a földön járt, csak a
sikeres embereket keresi fel, a farizeusokat, a szadduceusokat,
Kajafást, Pilátust és a többi? Ha Ő is azokat keresi, akiknek sikere
van? De Ő az elbukottakat, a csődbe jutottakat, a gadarénusokat, a
leprásokat kereste. Ez az Isten! Nem a sikereinkre néz. Nem az
eredményeinkre néz. A sebeinkre néz. A nyomorúságainkra néz. Az
elesettségünkre van tekintettel. Ez a mennyei nézőpont, az Isten
nézőpontja. Ő a rongyainkat látja, az embert. Mi az emberben csak akkor
látjuk a becsületet, ha sikere van, ha eredményes és tele van a zsebe.
Ma is! Tegyük mérlegre az életünket, az ítéleteinket, a szívünket!
Ha van valami a megtérés tengelyében, ha van valami, ami segít, hogy homo sapiensből homo christianusokká váljunk, akkor ez a nézőpont-változás kérdése. Nem véletlen, hogy a megtérés a görög szava a metanoia, azaz az értelem megfordulása. A nézőpont változtatása. Mire vagy kire nézek? Isten soha nem mire, hanem kire néz. Isten és az Ő Fia a szenvedő ember sebére néz.
A rongyaira néz, a segítségre való szorultságára néz. Mi pedig arra,
hogy van-e pénze vagy nincs, rongyos, nem rongyos, sikeres-e vagy sem?
Ma két „tékozló fiúnk” az egyik hazajön rongyokban: elutasítják. A másik hazajön vagyonosan: megölelik.
És mi hogyan állunk ezzel? Mit kell látnunk ahhoz, hogy ölelésre táruljon karunk?
|
|
|
