|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2014. FEBRUÁR
|
|
A hangember
Most
már több mint két évtizede, hogy Szent Balázs püspök, vértanú napját
közösen ünnepeljük, színészekkel, énekesekkel, a média szereplőivel,
akik a hangjukból élnek meg és szolgálnak minket. Közösen kérve a
szentet, hogy védjen meg minket a torokbajtól és minden egyéb bajoktól.
Idén egy olyan embernek állítunk emléket, aki 35 éven keresztül a
színpadon egy gitárral a kezében egyedül énekelve szórakoztatott,
tanított, s késztetett minket a gondolkodásra, majd a betegsége során a
megtérésével, szenvedésével s végül halálával tett tanúbizonyságot. Öt
éve halt meg Cseh Tamás, rá emlékezünk most.
Cseh Tamás 1943. január 22-én született Budapesten, de 13 éves koráig
Tordason élt. Az érettségi után a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd
az egri Tanárképző Főiskolát és a Képzőművészeti Főiskolát is
elvégezte, pályáját általános iskolai rajztanárként kezdte 1967-ben. Az
érdekesség kedvéért: a szemközti Űllői úti iskola kedvenc tanára volt.
A tanítás mellett 1970-től adta elő Bereményi Gézával közösen szerzett
dalait. Lecsupaszított környezetben, egyedi stílusával, kissé
szomorkásan mesélte el nekünk a szocializmust, Magyarországot,
szerelmet, bánatot, örömöt, torz tükröt tartva a hatalomnak. Aki meg
akarja ismerni milyen volt Magyarország a 70-es, 80-as években, annak
csak az ő dalait kell hallgatnia. Hihetetlenül népszerű volt. Az
előadásain a színháztermek zsúfolásig megteltek, s ő hangosítás nélkül
csak énekelt, s varázsolta el a hallgatóságát.
A rendszerváltás után, mindenki azt jósolta, hogy Cseh Tamás
pályafutásának vége. Megszűnt a szocializmus, nem lesz miről énekelnie.
Az élet azonban megcáfolta a kételkedőket, s a dalnok pályája
töretlenül folytatódott. Egy interjúban nyilatkozta, hogy sokkal
nehezebb, sokkal bonyolultabb a helyzet most, mint a szocializmusban
volt. „Ma három Cseh Tamás is kevés volna”.
S csak énekelt, énekelt tovább, s ezzel a mindenkori hatalmat
szembesítette hibáival. Saját bevallása szerint egyívű volt a pályája,
sosem érte kudarc. „Mélyponton sem
voltam. De ezért legalább küzdöttem. Az egész életemet erre áldoztam.
Nem szórakozásból kezdtem énekelni. Én igenis akartam ezeket a dalokat
énekelni, mert fontosak voltak.” Az elismerés sem maradt el.
Szinte lehetetlen felsorolni a kitüntetések számát. Csak néhányat,
talán a legjelentősebbet, a sok közül. A Magyar Köztársasági Érdemrend
tisztikeresztje (1992), Liszt Ferenc-díj (1993), Kossuth-díj, Magyar
Örökség-díj (2009)
2006-ban diagnosztizálták nála a tüdőrákot.
„Veszprémben voltam kórházban. Kijöttem a CT-ről, és az orvos azonnal
mondta: sajnos, ez daganat. Én bizony nem gondoltam semmire. A szemem
sem rebbent.” Letette a gitárt, s többet nem lépett fel. Úgy
rakta el, hogy ne lássa. Le is hangolta. Stúdiófelvételeket nem akart
csinálni, azt nem szeretette. Ő igazi színpadi embernek tartotta magát.
Amilyen sikeres volt a művészete, olyan ellentmondásos volt a
magánélete. Barátai panaszkodtak, hogy amit Tamás felépít a színpadon,
azt a kocsmában lerombolja. Vidéki gyerek volt, s római katolikusnak
keresztelték, de hamar elfordult az egyháztól, Istentől. A „Jó Pásztor”
azonban nem hagyta annyiban a dolgot, otthagyta a nyájat, utána ment s
visszahívta. Cseh Tamás meghallotta a hívó szót, s a „tékozló fiú”
visszatért. De erről inkább már saját maga beszéljen. Az utolsó
interjújából idézek részletet, arról a beszélgetésről, amiben
összefoglalja életét, pályáját. Beszél itt színpadról, közéletről,
Fideszről, Magyar Gárdáról, kocsmázásról, halálról, Istenről. A teljes
szöveg Dal nélkül, utolsó interjú Cseh Tamással címmel az
interneten megtalálható. (Forrás: Heti Válasz)
- Ön fél tőle?
- Mitől? A haláltól?
- Igen.
- Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni. Napról
napra gyengülök. Lehet, hogy így, fokozatosan. De nekem megengedte a
Jóisten, hogy elrendezzem, amit el kell. Amiről mindenki úgy gondolja,
hogy majd egyszer, de van még rá idő, hosszú az élet. Akit hirtelen
baleset ér, nincs ideje ilyesmire.
- A Jóistenbe vetett hit miatt nem fél?
- Igen. Múlt héten járt nálam egy atya is.
- Meggyónt?
- Csak beszélgettünk. Lesz persze gyónás is meg minden, ami azzal jár,
hogy katolikusnak kereszteltek, noha az Úrral valójában sosem az
egyházán keresztül tartottam a kapcsolatot. Sőt, az egyház miatt
távolodtam el tőle. Aztán 28 évesen egyszer csak befordultam egy
templomba, a csöndben pedig rátaláltam egy ösvényre, amelyre lépve úgy
éreztem, beszélhetek Vele. Amikor odakúsztam ott a lába elé,
megajándékozott egy iránytűvel. Ha nem is sikerült mindig, azóta
igyekeztem jó fia lenni.
- Nem haragszik rá, amiért mégis beteg lett?
- Néha úgy érzem, hogy beszélek hozzá, ő meg alszik. De nem. Hálás
vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni. Ha úgy látta volna, rossz
ember vagyok, a dalokat sem adta volna nekem. Ez megnyugtat. Ezért nem
is félek.
B. Miklós
|
|
|
