|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2013. SZEPTEMBER
|
|
Kedves Testvérek!
Béla
atya a Neokatekumenális Út közösségéből több mint félszáz fiatallal
részvett a világtalálkozón, s felkérésére Eszter nagy örömmel írt
élménybeszámolót a zarándoklatról Kérem, fogadják szeretettel sorait,
bízva abban, hogy élményeinek hatására, templomunk fiataljai közül is
elmennek a következő találkozóra.
A Neokatekumenális Út közösségeiből kb. 70 zarándok indult
Magyarországról. Úgy érzem, hogy sokkal többet kaptam ezen az úton,
mint amennyire számítottam. Minden kívánságom valóra vált, és az Isten
minden aggodalmamat, fenntartásaimat figyelembe vette, és egyenként
eloszlatta.
Előzmények
Az indulás előtt aggódtam, hogy talán hiába dobtam ki egy rakás pénzt.
Eddig is mindig valami maradandó változást hoztak a zarándoklatok, de
vártam, hogy lesz majd most. Amszterdamban arra ébredtem rá, hogy az
evangelizáció nem csak az idősebbek dolga, hanem rám is tartozik.
Madridban nagyon boldogok voltunk, mert előtte az evangelizációban
megtapasztaltuk, amit a Szentatya most is mondott: minél többet mondják
a kerigmát, annál inkább visszaszáll az öröm arra, aki mondja.
Ahelyett, hogy elfogyna, egyre csak növekszik.
Rióban nemhogy a befektetett pénzt visszakaptam, hanem még sokkal
nagyobb dolgot. Olyan elégedettséget érzek, annyira tele vagyok, mint
ahogy az Énekek énekében énekeljük: megittam boromat és tejemet.
Mindenki örül, de legjobban én örülök. Sosem éreztem még ilyet.
Az Isten már indulás előtt elkezdett készíteni az útra. Előző nap két
olvasmányt hallottam. Az egyikben harmadjára hallottam rövid időn
belül: ne vigyetek magatokkal se erszényt, se pénzt, (se hálózsákot,)
legyetek okosak, mint a kígyók. Ez az olvasmány szó szerint megtörtént,
mert nem nagyon volt pénzem, és mindenben a testvérekre szorultam, akik
végig gondoskodtak rólam szeretettel: tanácsban, pénzben,
meghallgatással.
A második olvasmányban Isten azt mondja Jákobnak, hogy ne féljen
Egyiptomba menni, és hogy nem csak küldi, hanem el is kíséri, és ahogy
elviszi, majd vissza is hozza. Egészen eddig nem voltam tudatában,
mennyire féltem ettől a zarándoklattól. Tudtam, hogy nagy dolgok
történhetnek, de fizikailag is féltem, hogy nem bírom majd a
repüléseket, a menetelést, nem lesz majd víz stb. Ezzel a
félelemmel kapcsolatban is hallottam valamit. A Szentatya a beszédében
úgy küldte misszióba a fiatalokat, hogy hangsúlyozta, hogy az Egyház
velük együtt megy küldetésbe, sohase érezzék magukat egyedül.
A zarándoklat előtt minden nap valami gyógyítós evangéliumot kaptam
különböző helyekről. Gyónás után is azt mondta a pap, hogy Istennek van
hatalma meggyógyítani minden bajból. Ez is segített. Teljesen
összetörve mentem el. Halott voltam. Egy ideje már gyakran gondolkodtam
el azon, hogy milyen meddő életet élek, és nem igazán vagyok hasznos
senkinek. De amióta visszajöttem, egésznek érzem magam. Erre utalt a
pap, és az evangéliumok, hogy Isten gyógyítani akar.
Már az utazás másnapján egy nagyon fontos evangéliumot sorsoltunk a
reggeli dicséretben a reptéren: Lázár feltámasztása. Ebben azt
hallottam, hogy egy új életet akar adni az Isten. Azt akartam, hogy
legyen értelme az életemnek, és szívesen fogadtam az ígéretét ennek. A
pápai mise után találkozó volt a Neokatekumenális Út fiataljainak Kiko
Argüelloval (Neokatekumenális Út alapítója - a szerk.),
vagyis az Út kezdeményezőivel. Ugyanezt az evangéliumot sorsoltuk a
találkozás reggelén a dicséretben, és Kiko is ezt választotta aznapra.
Nagyon fontos evangélium volt, és végigkísérte az utamat.
Tapasztaltam az Istennel való párbeszédet. Mielőtt elmentünk,
megfogalmazódott bennem, hogy szép és jó, hogy az Isten szereti az
Egyházát, de velem személyesen nem igazán törődik. Kétszer is volt a
zarándoklaton olvasmány, amiben konkrétan elhangzott, hogy nem csak az
Egyháznak, hanem pontosan személy szerint nekem akar szólni az Isten.
Az ottlétünk alatt válogatott dolgoktól szenvedtünk: pl. nem vittünk
hálózsákot, amikor kint aludtunk a szabad ég alatt, és emiatt majd
megfagytunk éjjel; sokat kellett gyalogolni, hogy nagyon nagy volt a
tömeg. Ezek a dolgok még kiegészültek olyan zavarokkal, melyeket csak
nekem szervezett Isten: hogy rögtön begyulladt a fülem; hogy ráléptek
egy reggel a szemüvegemre, és nem tudtuk visszagörbíteni; hogy a néni,
akinél laktunk, szinte csak megtűrt a házában minket, és nem volt meleg
víz.
Hála ezeknek, teljesen arra kényszerültünk, hogy gyermekként
elfogadjuk, ami történt velünk. Nem volt már akaratunk, amit
érvényesíthettünk volna. Megpuhított minket. Bárcsak a mindennapi
életben is megtörténne! Nagyon segített bennünket, hogy hallgassuk a
Szentatyát.
Az Isten gondoskodását végig tapasztaltam. A víz miatt aggódtam
legjobban. A vonulásra szombaton sok gyümölcslevet kaptunk: goiaba,
szőlő, mangó és caju levét. Ez utóbbit sokan nem szerették, és nekem
adták, így nekem volt mit innom.
Az Isten minden szenvedést a javunkra fordított. Szenvedtünk az esőtől
is: hogy be fog ázni a cipőm, ezért vettem egy bakancsot, ami feltörte
a lábamat. De ennek az esőnek köszönhettük, hogy a vöröses talajos
Campus Fideiről áthelyezték a helyszínt a világ egyik legszebb
tengerpartjára, a Copacabanára.
Szombati vigilia
A Szentatya beszéde nagyon segített és bátorított. Feltette azt a
kérdést is, hogy megállunk-e időnként, és kérdezzük-e Jézust, mi a
szándéka az életünkben? Nem csak hallani, hanem érteni is kell az
igét. Azt is mondta, hogy ha nem tudjuk, mit kell tennünk, akkor
imádkozzunk. Nagyon határozottan kijelentette (rá is csapott az
ambóra), hogy aki itt van Rióban, azokat az Isten különleges módon
hívja újjáépíteni az Egyházat, mint Szent Ferenc.
Másnap reggel meglátogattak minket a katekétáink. Mondták, hogy
egyáltalán nem mindegy, hogy hallod (és érted) az Isten szavát, vagy
nem. Nem mindegy, hogy befogadod az áldást vagy nem. Lehet, hogy ezrek
üdvössége függ tőle. Én úgy láttam, hogy ezeket a szavakat néhány ember
már megvalósítja a közösségben. Az is fontos, hogy ne magunkat nézzük
(amikor Péter a vízen járt, akkor kezdett süllyedni, amikor önmagát
nézte), hogy milyen alkalmatlanok vagyunk most, vagy hasonlítgatni a
jelenlegi állapotunkat az “ideálishoz”.
Vasárnapi mise
A Szentatya 3 szót mondott a homiliában: Menjetek félelem nélkül
szolgálni. Erősen biztatta a fiatalokat, hogy ne féljenek szembemenni
az árral, hiszen a keresztény házasság éppen annyira ellentétes a mai
divatokkal, mint az evangéliumot hirdetni. Jeremiás prófétáról szólt az
első olvasmány, amiben Isten fiatal kora ellenére a szájába adja a
szavakat. Ez nem csak jól passzolt az előbbi parancshoz (nem
opcionális), hanem számomra különös jelentősége is van.
Kikóval való hivatástisztázó találkozás (hétfő)
Kikóról tévéközvetítés volt, mert sokan nem tudtak eljönni, vagy azért,
mert a határnál visszaküldték őket, hanem mert mexikói, perui meg
milánói testvéreknek ellopták a pénzét, és nem jöhettek. Az emberek
nagy része a csarnokon kívülre rekedt, és onnan nézték a kivetítőn.
Először a kerigmáról beszélt. Hogy az emberben van egy vágy, hogy őt
szeressék, mert akkor lesz ő valaki, ha őt más is elismeri barátjának,
szerelmének stb. Hogy úgy érezzük, nem vagyunk senkik, ha nem szeretnek
minket. De annyira szeret Jézus, hogy meghalt érted, és fel is
támadott. Erről eszembe jutnak a Szentatya szavai, hogy Isten már előbb
szeretett minket, mint hogy megszülettünk, és hogy nem csak félig vagy
feltételekkel, hanem teljesen odaadta magát nekünk.
Kiko azt is mondta, hogy a hivatás egy konkrét hívó szó. Házasságra
vagy szerzetességre/papságra hív? Nem arról van szó, hogy ki
szimpatikus, hanem hívja-e az Isten. A döntő pillanat előtti utolsó pár
mondat meghatározó volt. Nem csak kolostorba hívja az Isten a lányokat,
hanem elkísérni a missio ad gentes családokat pl. Kínába, meg hogy
Ázsiában kevés a nő, és szükség van rájuk. Mert az emberek nagyon
szekularizált világban élnek, és nem mennek soha a templomba, de a
szeretetet érzik és látják, és csodálkoznak, mondják: nézd, hogy
szeretik egymást. Azt mondja a zsoltár: feledd el népedet és atyádnak
házát, szépségedet kívánja a király. És hogy a gyermekeid hercegek
lesznek, és utódaid a hit gyermekei lesznek a világon mindenhol (vagy
valami ilyesmi). Más olvasmányban már előtte is nagyon erősen
hallottam, hogy „Kövess engem!”. Ezt nagy erővel hallottam. Ezek mind
elég konkrétan hangzottak – de különösen, hogy Istennek még arra
is volt gondja, hogy a gyermekekről is megnyugtatott (mert gyerekeket
én is mindig akartam) –, és arra sarkalltak, hogy engedelmeskedjem
ennek a hívásnak, és fölálljak áldásért. Hogy ennek milyen
következményei lesznek, én sem tudom. 3000 fiú és 1000 lány állt föl.
De úgy érzem, ezért hívott Isten erre a zarándoklatra. Olyan ígéreteket
kaptam, melyek nagyon boldoggá és elégedetté tettek. Amikor elindultam,
nem hittem már, hogy ilyen egyértelmű hívást kapok majd. Felálltam,
csodálkozva, hogy hogyan lehetséges ez, a színpadon megáldottak minket,
utána mindenkivel együtt örültünk. Amikor visszafelé jöttünk, a Te vagy
a legszebb-et énekelték. Megáldott örökre – ezekben a szavakban
visszacsengtek a katekéta szavai, hogy nem mindegy, hogy befogadod-e az
áldást.
Az utolsó napok
Világi értelemben is mindent láttam, amit szerettem volna: A
Krisztus-szobrot, a Cukorsüveg-hegyet, a Copacabanát. Az utolsó
kívánságom egy nap volt az óceán partján, ahol nem kell tennünk semmit,
nem kell vonulnunk. Ezt is maradéktalanul megkaptam. Még egy optikus is
volt a sarkon, ahol megjavították a szemüvegemet.
Biztatok mindenkit, hogy kockáztasson Istenben.
Kiss Eszter
|
|
|
