|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2013. JÚNIUS
|
|
1920. június 4.
Trianon
– azaz az első világháborút Magyarország számára hivatalosan is lezáró
békeszerződés 1920. június 4-i, a versailles-i Trianon-kastélybeli
aláírása – egyike a legmeghatározóbb eseményeknek a magyar állam és
nemzet történetében. Megemlékezésünknek nem célja semmiféle uszítás a
környező országok, nemzetek, vagy a békeszerződést létrehozó államok
ellen. Az évszázados, máig tartó nemzetiségi problémák megoldására,
pedig nem is lehet alkalmas. Mindössze azt szeretnénk, hogy egy évben
egyszer gondoljunk nemzetünk egyik legfájóbb napjára. A napra, amikor a
történelmi Magyarországot feldarabolták.
A trianoni
diktátum aláírását követő évben jelent meg a Vérző Magyarország című
kötet Kosztolányi Dezső szerkesztésében. Címlapján felül ez a felirat
áll: „HAZÁÉRT! Magyar írók Magyarország területéért”. Ebben a
gyűjteményben – Babits Mihály, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc,
Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Tormay Cecile és más jeles írók mellett
– szerepel Karinthy Frigyes is, aki fiához címzett levélben vallott a
hazáról, Trianon fájdalmáról. Megemlékezésként, ezt a levelet közöljük
teljes terjedelemben.
Levél
Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és
szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz, – valamiről,
amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek
a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat
rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom
után. Először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt
a szót… íme erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem
fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se
vénkisasszony – nevén szoktam nevezni nemcsak a gyermeket, de ama
boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani,
mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el,
ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg
fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is –
hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi
versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek – én még
akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen,
furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen,
valamiről beszéltek ezek a versek és szóltak valamiről, amiről tudtam,
hogy van, mint ahogy van kéz és láb – különösen hatott rám, hogy úgy
emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a
láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken,
tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem,
kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a
kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: - hogyan
lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban,
holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb
szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom
magamat? S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég
felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van? S mert nem tudok
ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S
mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki
másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam
magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet
végrehajtok vele? Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam –
azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami
különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam,
mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy
Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte és úgy
néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a
pilisi hegyekben, vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt.
És ha idegen emberrel beszéltem és az idegen ember dicsérte a Lánchidat
és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot
és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba
jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy
csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és
házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát,
nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játékháznak éreztem az
idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik
– és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a
játékpénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És
lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és
alas! és wehe! és ahimé! – mikor jajt kell mondaniok – és arra
gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A
megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt
– ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani,
csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az
életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét
és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt
hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod
tudni, mire gondoltam.
Karinthy Frigyes
|
|
|
