|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2013. ADVENT
|
|
Hitélet és irodalom: Istenarcok
Az
elmúlt hétvégén, Krisztus király vasárnapján Ferenc pápa lezárta a XVI.
Benedek által tavaly októberben a II. Vatikáni Zsinat ötvenedik
évfordulójára megnyitott egyházi évet, a hit évét.
Mozgalmasan telt számomra ez az esztendő. Noha az új evangelizációhoz
nemigen járultam hozzá, legfeljebb a blogom címével (Van remény), de a
tavaly ilyenkor történt lábamputálásom és az azt követő „talpra
állásomat” követően némi – egyesek szerint tengernyi – önbizalommal
magamra vonatkoztathatom Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim. 4,7)
Egyelőre! A jó apostol ugyanis sok-sok Isten szolgálatában eltelt év
után a kivégzésére várva egy római börtönben írja ezeket a sorokat.
Ebben az élethelyzetben sem a sebeit nyalogatja, levelet ír, mely által
arra akarja megtanítani Timóteust, s vele együtt minden embert, aki
olvassa levelét, hogy miképpen kell ilyen magabiztosan szembenézni a
halállal, hogy másként is lehet várni a halált, s a Krisztussal való
találkozást, mint rettegéssel és félelemmel. Példamutató emberi
teljesítmény. Megszégyenítő helytállás. Én bizony hajlamos vagyok az
említett nyalogatásra. A szenvedésre és elmúlásra gondolva pedig
rettegni kezdek. Milyen jó, hogy nem fenyeget sürgős kivégzés, még házi
őrizet sem!
Sőt, kórházban sem vagyok, itthon olvasgatok, írogatok. Nemrég találtam egy kitűnő írást (http://heidlgyorgy.wordpress.com/)
Krisztus képe címmel, melyben a szerző szokásához hűen tudományos
igénnyel, mégis közérthetően fejti ki a képzőművészeti
Krisztus-ábrázolásokról ismert különféle nézeteket. Laikusként is
érdeklődéssel olvastam, megállapítva magamban újfent, hogy az ikonok
aranyfüstös világa távol áll tőlem. A költészet szerelmeseként
ugyanakkor azonnal eszembe villant három vers is, mely a témát
illusztrálhatja. Ideteszem őket, csemegézzen belőle ki-ki kedvére:
Reményik Sándor: Istenarc
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
Dsida Jenő: Krisztus
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Radnóti Miklós: Arckép
Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!
Szépen egymásra épülnek. A Reményik-versben kihűlt csillagok hamvai
alól próbálja a költő előkaparni a világ-szenny által eltakart
istenarcot, a benne eltemetett jót.
Dsida radikálisan elveti a hagyományos Krisztus-képet, a költészetében
oly nagy ihlető szerepet játszó vallásos hit és a társadalmi élmények
szembesítése, a kettő összhangjának keresése az előbbinek a
korrekciójára, a valóságidegen hitbeli konvenciókkal folytatott vitára
készteti a költőt. „…én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.” A zárókép paradoxona döbbenetes: a megtöretett ember parázsló szeméből a borzas szakállára hulló Isten-könny.
Radnóti tovább megy, ötsoros versének tárgya a lírai én, saját ifjúkori
képmásában felismerni véli a hasonló korú Krisztus arcvonásait, s e
párhuzamot még egy pajkos mozzanattal meg is toldja. Ezért kapott aztán
szegény feje alaposan: vallásgyalázás miatt nyolcnapi fogházbüntetésre
ítélték. Fellebbezett az ítélet ellen, a piarista paptanár, Sík Sándor
megvédte tanítványát a vallásgyalázás vétsége ellen, közbenjárására a
fellebbviteli tárgyalás során az ítélőtábla ugyan helybenhagyta az
elsőfokú ítéletet, a büntetés végrehajtását azonban egy év próbaidőre
felfüggesztette.
Zárásul felidézek egy versszakot a legnagyobb kedvencem Bukj föl az árból című verséből:
„Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!”
Fűzik László
|
|
|
