|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2012. JÚNIUS
|
|
5:5 ARANYCSAPAT!
– kiáltott fel örömmel Lajos atya, amikor meghallotta, hogy kikkel
került össze a választás után. Ez azt jelentette nála, hogy J.-vel és
L.-lel van egy csapatban, és úgy érezték, hogy ilyen felállással
verhetetlenek. Természetesen ez nem így van. Sőt! De ez most nem
érdekes.
A cím nem egy számtani művelet, hanem egy hatos focimeccs
részeredménye. 5:5. A lehető legrosszabb eredmény, mert senki sem
szeretne kikapni 6:5-re. Senkinek nincs kedve a mérkőzés után a másik
fél „kedves mosolyát” nézni, vagy a nyelvét hallgatni. Ilyenkor
mindenki még nagyobb erővel küzd a győzelemért. Ennek
következtében 5:5 után a játék vége kiszámíthatatlan. Képesek voltunk
egy gólért, akár 30-40 percet küzdeni. A csúcs 63 perc volt. Ilyenkor
nem illik elmenni, még akkor sem, ha halaszthatatlanak tűnő ügye is van
valakinek. Rengeteg problémát okozott ez már. Előbb érkezett a vendég,
mint a házigazda, aki színházba ment, az csak az utolsó percben vagy
azután érkezett meg. Volt, aki lekéste ismerősének az esküvőjét. A
násznép már rég bevonult a templomba, s míg a barátnője a templom
bejárat előtt türelmetlenül várta, addig ő a pálya melletti kútnál
igyekezett esküvőre alkalmas állapotba hozni magát. Mindez azért, mert
5:5 volt az állás. De térjünk vissza történetünkhöz.
Egy kis élcelődés és bemelegítő rúgás után elkezdődött a játék.
Tikkasztó meleg volt, nyeltük a salakot, ennek ellenére remek foci
alakult ki. A jól sikerült választás hatására, két azonos képességű
csapat küzdött egymással, nehéz volt megjósolni, mikor lesz vége a
meccsnek. Észlelhette ezt Lajos atya is, mert egy idő után
kijelentette: „fél hatig maradok.”. Eljött a fél 6, és mi 5:3-ra vezettünk. Atyánk se nagyon szeret vereség miatt lógó orral hazamenni, ezért rögtön módosított: „legkésőbb 40-kor elmegyek”. Innentől megpróbálom kronológiai sorrendben felidézni az eseményeket.
17.40: szépítettek, s feljöttek Lajos atyáék 5:4-re, ő még mindig a pályán volt.
17.45: Atyánk utolsóként a gólvonal elől rúgja el a labdát, így
kerülték el a vereséget, s már fordul is és buzdítja a társait a
végső győzelemre.
17.57: J. egyenlít. 5:5, s már halljuk is „köszönöm a játékot mennem kell”. Hirtelen felindulásomban emelt hangon minősítettem azt, aki ilyenkor elmegy.
- Értsd meg drága Bruncsikám, kezdődik a mise – próbálkozott Lajos atya.
- Te értsd meg – replikáztam –, hogy 5:5-nél, még Kerényi Lajosnak sem illik elmenni.
- De hát mennem kell gyóntatni!
- Miért nem
mentél el fél 6-kor, vagy negyvenkor, vagy háromnegyedkor? Most akarsz
elmenni? 5:5-nél? Ezt még te sem teheted meg! Hova mész? Hiszen már
úgyis elkéstél!
Álltunk egymással szemben, mint két pulykakakas, és próbáltuk meggyőzni
a másikat, nem sok sikerrel. A pályán néma csendben állt mindenki,
érezték, hogy mindkét félnek igaza van. Egy idő után aztán J. odament
atyánkhoz, és csendben azt mondta neki: 5:5-nél tényleg nem illik elmenni. Ez hatásos volt. – Jól van, maradok! – Még akartam valamit mondani, de azt már nem engedte.
– Nem érted, hogy maradok! Folytassuk! - S újra egymásnak feszültünk.
Ekkor lépett közbe a Gondviselés, és a Jóisten eldöntötte a mérkőzést.
Olyan dolog történt, ami sem előtte, sem utána még nem volt. J. az első
támadásból azonnal gólt lőtt, s véget vetett a küzdelemnek, és már csak
annyi láttunk, hogy Lajos atya a töltésen futott a templom felé, s
boldogan kiáltotta a levegőbe: ARANYCSAPAT!
Játszottunk még egy 6-os meccset, aztán csapzottan, salakosan mentünk a
plébániára átöltözni. A misének már vége volt, atyánk a rácsnál várt
minket. Mikor megláttuk egymást hatalmas üdvrivalgással
összeölelkeztünk, mert azt is tőle tanultuk,hogy vitát indulatot mindig
a pályán kell hagyni, majd fent a parókián egy kupica pálinkával és egy
pohár hideg sörrel tettük emlékezetessé a viharos délutánt.
Brunczvik Miklós
|
|
|
