|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2012. DECEMBER
|
|
Pilinszky János: A várakozás szentsége
Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi
életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen
és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem
a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő
mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és
igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre
gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt
alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól
ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos:
mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint
reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a
szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a
miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva
tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban
megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és
megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek -
megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és
véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra
várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer
esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és
várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll
kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
Forrás: Új Ember, 1975. december 14.
|
|
|
