|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2012. DECEMBER
|
|
Fekete István: Roráte
Olyanok ilyenkor a
csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem
tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát,
csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég
hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák
nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis
lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár
van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez
elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a
krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a
mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali
misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy
kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a
várakozástól, felkiált az időtlen vágy: "Harmatozzatok, égi Magasok..."
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett,
legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú
Illés is - ugyanonnan -; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen
vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két
öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is
emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre
ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még
mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy
kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél
szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul...
Amilyen kutya konok ember volt világéletében - gondolja Illés -, azt
akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a
gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a
sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
- Nem! - ijedt meg. - Ezt igazán nem szabad - és Mátéra néz, aki - úgy látszik - elaludt.
|
|
|
