A prédikáció keretében került sor a laudációra, mely rendhagyó módon zajlott le. Először Lajos atya kezdte, melynek néhány gondolatát közöljük:


34 éve immár együtt vagyunk itt a plébánián. Hatalmas idő ez telve történelmi és lelki élménnyel. Egymásba dobbanó szívünk segítettek és segítenek át a megdöbbentő eseményeken. És a Jóisten. Így aztán talpon tudtunk és tudunk maradni. És ami a legvigasztalóbb: nagyokat nevetünk, és semmit nem veszünk tragikusan.
Az előttem köszöntő Fűzik Laci barátunk említette, emlékezve első megjelenésedre, hogy amikor kiszálltál az autóból a plébánia udvarán, kivettél egy futball-labdát, és egy igen magas gyertyát rúgtál. Ez volt a kezdőrúgás ahhoz a nagyon is bajnoki mérkőzéshez, amit végig kellett játszanunk 3 és fél évtized alatt.
Nagyon nehéz ellenséget kaptunk, az egydimenziós világnézetet, a marxista ideológiát. Mert figyeltek minket, a templomban minden szavunkat feljegyezték, mert újra és újra feljelentettek bennünket a rémes Egyházügyi Hivatalnál, mert kihallgattak, megfenyegettek. És mi a Jóistenbe és egymásba kapaszkodva nem kaptunk győztes gólt. Mi annál inkább betaláltunk az ateizmus hálóiba.
Zolikám! Ezen a szép ünnepen megköszönlek Jézusnak, gratulálok, és egymás kezét még szorosabban fogva folytatjuk a mérkőzést, mert még nincs vége.

A laudációt Dr. Bözsöny Ferenc fejezte be. Bár leírta az elmondandó szöveget, azt félretéve, saját szavaival emlékezett vissza a közös múltra, melyből elénk tárta Zoltán atya papi pályafutását. Minden szavából érezhető volt a barátot féltő, óvó szerető gondolat. Felemelő pillanatok voltak.
A szertartás az aranymisés áldással fejeződött be, és csak kérni tudjuk a Jóistent, hogy Zoltán atya még sokáig maradjon köztünk erőben, egészségben.