Hitélet és irodalom (Halottak napja kapcsán)
Ne félj örökké a haláltól, mert aki mindig csak a haláltól retteg, azt
is elveszti, amit élt. Bolondság mindig a haláltól reszketni: elveszted
az élet boldog érzését. Lásd én ugyan még sose féltem a haláltól, bár
tudom, hogy a halál megszünteti sok millió kis sejtből összeállott
testem sejtközösségi tudatát és millió apró sejtre bomlik föl ez a
test... s ez a halál.
Vajon ez nem valami születés?
De én fogok-e tudni az új létezésről?
Tartsd észben, nem kell félni a halált: ha nem jó is az a halál:
eltörüli az élet minden nyomorát. S nem is fél a haláltól, aki
megtanulta utálni ezt az életet.
Csakhogy az egy nyomor vajon nem válik millióra?
És nem azért iszonyodom az egy haláltól, mert a millió nyomort rettegem itt tudattalan?
Én meghalok, te meghalsz... meg bizony! te is! meghalsz! te, aki
olvasod!... ön asszonyom! szép kék szeme ki fog folyni és arca
elrothad, haja, amit oly boldogan fésül, csomónként hull ki tőből,
hogyha a koponyájáról lemállik a hús; fogai, amit úgy gondoz, sárgán
vicsorognak és nem olvassa majd a Nyugatot és nem emlékszik rá, hogy
hogy megrémült most itt velem. (Ugye: írásnak nézi és komolyra nem
veszi: és így lesz.)
És látja, látja hogy iszonyodom! a szívem görcsösen gubbaszt, s ha
fel-felriad a halál megsemmisülése: szédülök s ez a szédület semmihez
se hasonlít: rémítő. És nem vigasztal, hogy ha én s te is: ő is meghal
s talán elébb mint mi és hogy kacagni fogjuk, hogy mohó, falánk
húsbálvány testét a férgek habzsolják fel, mikor mi még itt a fehér
asztalnál sertéshúst eszünk: zsírban párolt káposztával...
Dehogy fogjuk kacagni: ujjainkkal takarjuk be szemünket és bedugjuk a fülünket, hogy ne halljuk a halált...
De a halál jön és vidáman megragadja szívünket és facsargatja s csak épp hogy élünk, élünk:
és boldogok leszünk, hogy élünk.
|