Létünk talán legkevésbé elfogadható és megmagyarázható mozzanata a test halála. Mióta ember él a földön, próbál magyarázatot találni az elfogadására, de a személyes tragédiák mindig újabb és újabb kételyeket és kérdőjeleket vetnek föl. Nem térek ki most itt arra, hogy a kilátástalanságunkra megnyugtató választ csak a megígért üdvösség adhat. Ez a lelkiatyák dolga. Meg nagyon is a miénk: a keresés az életünk szükséglete.  Én a túlzottan is érzékeny embert, az írót, a költőt vizsgálom. Például az élethelyzetekben sokszor földre rogyó Pilinszky János letisztult soraiban:

A többi kegyelem

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.
Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?
A föld elárul. Magához ölel.
A többi kegyelem.

Tizenkilenc éves voltam, mikor édesanyám temetésén a koszorú szalagjára az utolsó két sort írattam. Akkor csak a szörnyű frázisokat kerültem, most boldog vagyok, hogy így tettem. És tavaly a szívműtétem előtt ismét intenzíven találkoztam a halál gondolatával. A sajátoméval. Ezt jobbára már megírtam a blogomban. Most ide egy alig ismert, borzongató szabad verset illesztettem, melyet a huszadik század első felének talán legnagyobb prózaírója, Móricz Zsigmond 1920-ban vetett papírra. A történelmet ismerők tudják, nem volt egyszerű a korszak. Előzményként annyit, hogy az író 1905-ben házasodott össze Holics Eugéniával, aki műveiben Janka néven szerepel. A fiatalokra nehéz idők jönnek. Hiába ír Móricz, elmarad a siker. Anyagi gondjaik támadnak. Házasságuk évének decemberében kisfiuk születik. Amilyen boldogságot jelentett a gyermek érkezése, ahhoz fogható fájdalmat okozott a gyermek halála.