|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2011. MÁRCIUS
|
|
Hitélet és irodalom: „Dolgaim elől rejtegetlek” (5.)
Fél
évtizede emlékeztünk meg a múlt század egyik legnagyobb költőjének,
József Attilának születési centenáriumáról. Jeles hetilapunk, az Új
Ember ebből az alkalomból egy cikksorozatot jelentetett meg, melynek
minden darabjában egy ma élő és alkotó író-költő emlékezett meg a nagy
előd egy-egy Isten-kereső verséről. Ezeket az írásokat szeretnénk
feleleveníteni helyi kiadványunkban. Mostani írásunk jegyzője, Ács
József 1965-ben született Budapesten. 1990-ben végzett az ELTE TTK
fizikus szakán. Jelenleg programozóként dolgozik.1995-től 2000-ig a
Vadamosi Füzetek c. irodalmi sorozat és a Vadamosi Vendégség c.
időszaki kiadvány egyik szerkesztője.2004-ben megkapta a Lackfi János
alapította Nizzai Kavics-díjat. A Ligetben rendszeresen jelennek meg
versei, prózái, színdarabjai és esszéi. (Fűzik L.)
József Attila versét a kétszer is elhangzó kijelentés - Isten országát hirdetem néktek - két részre osztja. Az első Isten működésének látható jeleivel, a második az Ember teendőivel foglalkozik.
Isten olyan, mint a szél, amely a szemnek láthatatlan, s csak
hatásaiból, mondjuk a falombok mozgásaiból következtethetünk a
létezésére. Ha szelíd lehelete megsimogat minket, akkor jó, ha tudjuk,
hogy ugyanaz a lehelet ez, mellyel az Úristen az Emberbe életet lehelt:
a teremtő szellem maga. Isten országának eljövetele csak a teremtő
szellem műve lehet, melynek mi eszközéül kínálkozhatunk csupán.
Isten fölméri örökeddigi szenvedésünk: de miért? Semmi esetre sem
azért, hogy sajnáljon bennünket: azzal minket a tehetetlen
önsajnálatnál egyébre nem nevelne. Elvégre simogatása nem lehet
babusgatás, ha olyan erő áll mögötte, mely a börtönöket elsodorja.
Azért méri föl a szenvedésünket, mert a bűn, a szenvedés nem hasztalan.
Felgyülemlett kínjaink egy benső katarzis gyúanyagává lehetnek.
Szenvedésünk megérlelheti bennünk azokat a felismeréseket, melyekből a
kész, zárt, merev, pusztulásra ítélt, félig vagy egészen elpusztult
formák elől bujdosó lelkünk homoksivatagában, a későbbi versek homokos, / szomorú, vizes síkján, ahol az ember szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél (Reménytelenül),
ahol minden alig elviselhetően üres és formátlan, könnyünk, vérünk,
gondolatunk televényéből kisarjadhat valami új, eddig sosemvolt:
megnyilatkozhat a teremtő szellem. Ezért zárják az első részt a termés,
termelés és teremtés képei.
|
|
|
