|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2011. FEBRUÁR
|
|
Ökomenikus imahét - Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből
Elhoztam
a meggyőződésemet, hogy van egy nagyon nagy törvény, és én elhoztam a
legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami
mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és
értelme – elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned,
mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyád
szemében, a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a
búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban,
az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz,
mindenben a szeretet él – mert a szeretet az Isten.
Szinte látom most egyesek arcán a gúnyos és főlényes mosolyt. Szegény
teremtés – gondolják -, milyen naiv és megszállott a hitével. Látom a
másik megránduló vállát, amint lerázza magáról a képtelennek és számára
szinte már nevetségesnek hangzó elavult szót: Isten. Látom a harmadik
ökölbe szoruló kezét, haragosan ránduló száját, amint fenyegetően
dünnyögi: Istent mernek emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon
és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a
pokoli sok szenvedést és halált? De látom azt a néhány kifényesedő
szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját
hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten
Mondd, te szegény, gőgös ember, miért rángatod a vállad? Mire vagy
olyan gőgös, mondd? Az erődre talán? Hát nem láttad, hogy fosztja le az
éhség csontjaidról a jól ápolt és agyontornáztatott izmokat? Nem
láttad, hogy mállik szét imádott tested a gyűlölet által gyártott
fegyverek egyetlen kis szilánkjától? Nem láttad, hogy dőltek össze
palotáid, villáid, gyáraid, hídjaid, nagyszerű erőid minden produktuma?
Mert a gyűlölet szórta a bombát, s a sok büszke emberi alkotás
összeomlott, mint a kártyavár. Nem merült fel benned egy pillanatra sem
a kétely, hogy talán, talán nem volt jó az alap, amire építettünk
eddig? Mert nézz csak szét a romokon, pesti embertársam – nem furcsa
az, nézd csak–, hogy a templomtornyok mind-mind milyen egyenesen
állnak? Mint összetett, imádkozó kezek nyúlnak fel a romok közül az
égre…
Mosolyogsz? Nem hiszel a jeleknek? Kár – nagy kár, mert a Jelek és
Csodák vezethetnek már csak ki bennünket abból a sötét és félelmetes
rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket.
Boldog akarsz lenni? Először is kezd el Te magadat újjáteremteni.
Lépésről lépésre haladj befelé, és tégláról téglára bontsd le magadban
az önzés falát. Legelőszőr is tanuld meg a lemondást – ha még ez a
szörnyű háború-iskola meg nem tanított volna rá. Mert hogy iskola volt,
azt ugye mindnyájan tudjuk.
Félelmetes szigorú iskolában ül az egész emberiség, ahol a fő tantárgy
a szeretet; s ahol könyörtelenül le kell vizsgáznia mindenkinek, ha
felsőbb osztályba akar lépni – ha boldogabb, teljesebb, emberhez
méltóbb életet akar ezután élni.
Tehát: lemondani. De nem fogcsikorgatva, átkozódva, hanem jókedvűen
mosolyogva – önként lemondani. Először csak kevésről, később mindig
többről, s mikor megtanulsz önként, jószántadból mindenről lemondani,
akkor, de csakis akkor megkapsz újra mindent.
|
|
|
