|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2010. NOVEMBER
|
|
A VÖRÖSISZAPOS ÚT
Takarítás
után, míg a festékre vártunk, visszasétáltunk a plébánia udvarára.
Igen, megértettük az „esküvői” előkészületet. Megérkezett a „násznép”,
hozták a földeken vörös iszapot lapátoló fáradt férfiakat, hogy erőt
merítsenek a következő „műszaknak”. Akkor értettük meg igazán, hogy
milyen nagy feladatot vállaltak azok az emberek, akik kint a hidegben
két hete főznek az önkénteseknek, félretéve minden magán dolgot.
Szívmelengető volt, ahogy kínálták a forró ételt, mosolyogva, kedvesen,
hogy nemcsak erőt nyerve, hanem lélekben erősödve tudjanak visszatérni
a segítő kezek a végeláthatatlan munkához. Ebéd után mi is
visszatértünk a házikóba, ahol befejeztük a meszelést, majd sok erőt
kívánva a további munkához elindultunk, hogy ismeretséget, kapcsolatot
keressünk Kolontáron. A helységben kihalt, katasztrófa utáni csend
uralkodott, a csendet csak az iszapot szállító teherautók zaja
szakította félbe, ahogy szétfröcskölve a vörös sarat száguldottak a cél
felé. A cél pedig, hogy az új tározóba minél gyorsabban, minél több
iszapot hordjanak el. Fájdalmas látvány volt látni az emberi gyarlóság
következményeit. Hazafelé indultunk. A hosszú úton volt időnk
gondolkodni, elmélkedni. Hány ember lett földönfutó, nincstelen, akinek
csak a hit és a remény maradt, hogy lesz jövő, lesz segítség, lesz
irgalom, mert megtapasztaltuk, hogy Isten ott van velük. Velük van a
kényszerszállásokon, velük van az iszaplapátoláson, velük van a
ruhaosztáson, velük van az élelmiszerosztáson. Szól hozzájuk,
vigasztalja őket a sok önkéntes által, akik idejüket, erejüket nem
kímélve segítenek. Borzasztó volt a nap látványa, a mindent
bemocskoló vörös iszap, de meglátni az összefogott, odafigyelő, gondos
segítőket megindító volt. Öröm volt látni, hogy sokan vannak, és mindig
újak és újak jönnek adományt hozni és segíteni. Érezni, látni, hogy
megmozdult az ország, a magyar nép, nem hagyjuk a bajban elveszíteni
egymást. Nehéz, de mernünk kell kiemelkedni a saját gondjainkból,
bajainkból, hogy segíteni tudjunk másokon.
Köszönjük mindenkinek az adományokat, az imákat, a felajánlásokat, az itthoniaknak a munkát, amit helyettünk végeztek el.
A legnagyobb köszönet neked Uram, hogy adtál erőt, odafigyelést, időt
és egy felejthetetlen napot, amikor reggel napfelkeltével indítottál
útnak, és szavakkal leírhatatlan napnyugtával kísértél haza. Köszönöm,
Istenem, ezt a napot!
Csákóy Ildikó
|
|
|
