|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2010. KARÁCSONY
|
|
Szabó Magda: Ókút (részlet)
Az ünnepek közt a
legpompázatosabb a karácsony volt, úgy szerettem várni a közeledését,
mikor elmúlt a Mikulás piros lángolása (a főutcán gyermek nagyságú
csokoládépüspökök álltak a kirakatokban, mögöttük krampusz leselkedett,
puttony a hátán, szigony a kezében), villogni kezdtek a boltok mind.
Minden megszépült, elvesztette hétköznapi közszükségleti jellegét,
szokatlanná, sőt pompázatossá vált. Férfikesztyűk, fantáziátlan
alsónadrágok csinos dobozokba kerültek, üvegharangocska, angyalhaj
fénylett rajtuk, s a legegyszerűbb zokni vagy pamutzsebkendő is
megszépült a körbefutó ezüstboától. Minél közelebb kerültünk az
ünnephez, annál sürgetőbb volt bennem a vágy, hogy lássam külső jeleit,
délutánonként csak mentem-mentem anyám kezébe kapaszkodva, mint egy
megszállott, amerre a főutca fényei csaltak.
A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.
Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is
tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával,
ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus
magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából,
ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így
szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sose realizálta,
mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés
volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni,
szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon,
amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a
szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges
formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi
élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az
asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel,
papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett,
vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral.
Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó
csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám
meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a
semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített
fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a
biztonságé.
Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval
hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba
borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből
karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep
minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne
rituális étel szükséges. „A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem
étkezés.” Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már,
mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden
háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli
vendégek, akik rávetették magukat a beiglire, és boldogan felfalták,
amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos
kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok,
hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó
kályhatűz apró neszei, a kemény december ragyogásában. Odakinn mint
valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép
ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa
alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével
betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s
gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát
tehénkék és szamárkák szagolgatják.
|
|
|
