|
Hitélet és irodalom
Szavak
A vers végső
értelmezését természetesen az olvasóra bíznám, már csak azért is, mert
a szerző jó egészségnek örvend, s így esetleg olvasván méltatlan
tanítványa e fércét ne idézhesse a klasszikust: „Gondolta a fene”.
Néhány motívumra azonban felhívnám a figyelmet.
Két szerkezeti egységre tagolható a mű. Az elsőben nagy lendülettel
festi föl az egyébként értékes, élő és éltető, de hétköznapi szavakat a
levél-hasonlattal. A levél a természet talán legcsodálatosabb
alkatrésze. Vízből és – az egyébként az élet melléktermékeként
keletkező – széndioxid gázból cukrot állít elő a napfény segítségével.
Ezzel táplálja a növényt, s egyben táplálja az összes élő szervezetet a
biológiai energiahordozóval. A fotoszintézis során nem mellesleg
oxigént állít elő, mely az élet ugyanúgy elengedhetetlen feltétele. A
levél „cukorgyár és oxigéngyár”! Életet ad! De jön az ősz, s a
csodatevő összesodródik, elszíneződik, lehullik, beleolvad az
anyagvilág körforgásába. A csodát tehát nem a levél teszi.
Ahogy a nagyszerű és megfontolt emberi szavak is: lélegzenek, suhognak,
izzanak, de aztán elfelejtődnek, idejét múltnak bizonyulnak,
átértékelődnek. Akkor is, ha elhangzásuk pillanatában szívek ujjonganak
föl, lábak mozdulnak egyszerre.
De van szó – hangzik el a második részben –, mely nem egy évet él. Mi
lehet az, amit minden visszatükröz, aminek nem ártanak az elemek, amely
vak tóban vak habok tükrén is fölragyog? Szól és hív. Perel mindennel,
halállal, ősszel, ami földi életünket olyan kilátástalanná teszi, s
kemény páncélként a szívünkre fagy. Kié ez a szó?
Barátaim! Tanuljuk meg mi is időben meghallani ezt a szót! Mert vannak
köztünk, akik hallják, értik, élik!
Fűzik László
|
