|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2009. HÚSVÉT
|
|
Fekete István: Feltámadás
Az erdő még hidegen sóhajtott néha, s ez olyan
volt, mintha valaki azt súgta volna: tél…
De a téllel már nem törődött senki, mint a
halottakkal, akiknek valamikor azt mondták, hogy ők az
egyedüliek a világon.
A hóvirágok már megrogytak a nap déli
melegében, a hónyomott avar meglazult, mint a zsindely
öreg házak tetején, s egy-egy levél
táncra kelt száraz zörgéssel, ami nem mondott
már az élőknek semmit.
A levegőben a vajúdás párás szaga
úszott. A feketerigó valamelyik bokor alatt
megtalálta hangját, feléledtek a denevérek,
és az esték hallgatásában korrogva
jártak a tavaszvárás titkos madarai, a
szalonkák.
Elindultunk már délután, mert az ilyen
estéhez hozzátartozik egy kis napsütés előtte
és a beborult estének egy kis darabja –
utána.
Korán kint voltunk már az erdőn. Nem maradhattam
gémlábú barátomtól, aki valakinek
egy szekérre való ibolyát ígért,
és most mérgesen vakarja fejét, mert három
szálat talált összevissza.
- Hát mondd, tavasz ez?
- Vigyél hóvirágot!
Pacolai úgy nézett rám, ahogy csak egy obsitos hadnagy nézhet egy
obsitos kadétra.
- Vagy kankalint – piszkáltam tovább.
Látszik, hogy ki vagy – dühöngött,
és tovább bújta a sűrűt, amíg csak fel nem
vert egy szalonkát. – Vigyázz! –
ordította, ami teljesen indokolatlan volt, mert
puskáinkat a nyiladék szélén letettük,
és egyébként is üresek voltak.
Néztünk madarunk után. Nem is sietett
túlságosan. Pacolai még meg is célozta
– a kezével –, és billentett egyet
ujjával…
- Te – csillantak fel szemei – annyi itt a szalonka, mint a fűszál.
Bokrásszunk!
- Nem lehet ebben a sűrűben lőni – szabadkoztam –, és kutya nélkül? Ne
haragudj, nem megyek.
|
|
|
