—    Jó, hogy ők most itt vannak mellettem. Kár, hogy szüleim nem lehetnek velem. —
Furcsa módon még soha nem éreztem magam ennyire valaki gyermekének és még soha nem éreztem ennyire szüleim hiányát.
A kis szereplők és mi szüleik már elfoglaltuk helyünket. Valami arra ösztönzött, hogy nézzek körbe a templomban. A hölgy, aki magára vonzotta figyelmemet, a túloldalon állt kezében egy szál rózsával. Szemével a tömeget pásztázta, láthatóan keresett valakit. Villámként csapott belém a felismerés: Anyuka!
Minden velem született és tanult fegyelmezettségemet latba kellett vetnem, hogy ne rohanjak át hozzá, hanem Lajos atyát idézve „ünnepélyesen vonuljak „ hozzá. Átöleltem és ebben a pillanatban ölébe olvadva hangos zokogás tört fel bensőmből. Csak rázkódtam és engedtem útjára ezt az áradatot, hiszen minden pillanatban egyre könnyebbé vált testem és lelkem. Az érzelmek libikókáját éltem át napok óta és ez a háborgás most lecsitult.

Kis angyalkák és angyalfik ünnepélyes bevonulása után elkezdődött a szent mise. Megkaptam Édesanyámtól szüleim nevében az áldást. Így teljesnek éreztem magam arra, hogy magamhoz vehessem Krisztus testét.
Míg sorba álltam, mint először áldozó, arra gondoltam, hogy milyen hosszú úton érkeztem el Istenhez. Most itt állok és nemsokára átélhetem a pillanatot.
Megtörtént. Jézus itt van bennem. Arra fogok törekedni, hogy mindig méltó legyek erre a pillanatra. Hálát és boldogságot érzek. Köszönöm szüleimnek, hogy engedték, magam jussak el erre az útra és én hozzam meg ezt a döntést.

Köszönöm Istenem, hogy utat mutattál és hozzád vezettél.
Mindörökké! Ámen!

Bizey Gabriella