|
„János volt a nevem –
Janus lettem”
Előző számunkban említettem, hogy első nagy
európai hírű lírikusunk latin nyelven írt.
Hogyan olvashatjuk a verseit mi? Nyilván
műfordításokban. Fontos megemlíteni itt, hogy a
magyar nyelvű költészetben jelentős hagyományai
vannak a műfordításoknak. Legnagyobbjaink sem
sajnálták a fáradságot, hogy a
világirodalom ismert műveit átültessék a mi
nyelvünkre legalább olyan színvonalon, mint az
eredeti. Nem is olyan könnyű ez a mesterség! Több a
tolmácsolásnál. Gondoljunk bele, a görög
és latin nyelvű verselésnek szigorú
szabályai vannak. A versritmust a hosszú és
rövid szótagok szabályos váltakozása
adja (időmértékes). Így nem elég a szavak
tükörfordítását leírni, a
szótagszámnak, sőt a szótagok
időmértékének is meg kell felelnie. És
akkor még nem beszéltünk az egyes szinonimák
eltérő stílusértékétől.
Irodalmár ínyenceknek érdekes elfoglaltság
lehet különféle műfordítások
összevetése.
Egy kis emlékeztető: előző számunk epigrammája
és az alábbi elégia versformája is a
klasszikus disztichon. Ez egy hexameterből (hat verslábas sor)
és egy pentameterből (négy egész és
két fél verslábas sor – azaz öt)
áll. A verslábak spondeusok ( – – ) és
daktilusok ( – U U).
Az itt közölt verseket Berczeli Anzelm Károly
fordította. Jelentős Janus-fordítások fűződnek
még Áprily Lajos, Weöres Sándor, Vas
István, Kálnoky László és Nemes Nagy
Ágnes nevéhez .
Igazi modern személyes vallomás az Ad animam suam
(Lelkemhez, 1466) című elégiája, amely
neoplatonista szellemű merengés a
mulandóságról: arra vágyik a költő,
hogy örök életű lelke végre kiszabaduljon
nyavalyás teste börtönéből, és szabadon
szárnyalhasson a kozmoszban. A neoplatonista
filozófiának megfelelően a csillagvilágból
érkezett, a bolygók jótékony
hatásaival megáldott lélek
ellentéteként mutatja be testét;
szenvedéseit itt panaszolja a legmegrendítőbben. Maga az
emberi lét az, ami számára nem
kívánatos többé.
|
