Talán már 30 éve is annak, hogy sok magyar utazott Lengyelországba kirándulni, bevásárolni. Tél volt, korán sötétedett, az eget felhők borították. Szlovákiai falvak megvilágított épületei ékszerként csillogtak a hóesésben.
- Pici templomban ég a villany - mondta a feleségem. Találtam parkolóhelyet, és néhány perc múlva becsukódott mögöttünk a kis lengőajtó. A templom gyönyörű volt. Talán tízen ültek a padokban.
A félhomályban lehajtott fejjel magyarul beszélt a pap, alig lehetett hallani a hangját. A csendes, hideg, alig megvilágított kis templomot valami rendkívüli ünnepi áhítat jár. A pap észrevette, hogy ott állunk az utolsó padsor mögött. Egy ideig még halk és tétova volt, majd a hangja egyre erősödött. Éreztem, hogy nekem prédikál, és az ige megfogant. Szétáradt a templomban a pap csengő hangja, szinte eltűnt a félhomály.
Mire gondolhatott, amikor a csendes mormolóból éles hangú szónokká vált? Talán arra, hogy milyen jó lenne néhány fővel növelni a gyér hallgatóságot, vagy talán, az ismeretlen „vendégnek” kijáró tiszteletből. Sohasem fogom megtudni a szónoklat váltás okát, de talán nem is fontos. Azóta, ha kis közösséget látok, igyekszem jelenlétemmel gazdagítani.