"Magyar
vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!"
Petőfi Sándor
Mint keresztény és
magyar írom ezeket a sorokat. Nem azért, hogy
elkülönüljek bármely hitvallású
és nemzetiségű testvéreimtől.
Bemutatkozásom egyetlen célja, hogy őszintén
feltárjam gondolataim forrásvidékét.
Minden ember, minden közösség számára
nagy érték a
szabadság. Emberi méltóságunk
nélkülözhetetlen feltétele. Ezért is
érthető, ha az emberiség roppant
erőfeszítéseket tett, véráldozatokat hozott
a szabadság megszerzéséért és
megtartásáért. A magyarság 1100 esztendős
története itt a Kárpátok
medencéjében ezt a küzdelmet példázza.
Az utóbbi két évszázadban két
évszám jelzi a véres harcok
dicsőségét és bukását: 1848
és 1956. Fennen hirdetik, amit a költő így
fogalmazott meg: Mit ér az
ember, ha magyar? (Ady E.)
Ilyen előzmények után
köszöntöttek ránk az 1990-es évek, amikor
jogilag és ténylegesen visszanyertük nemzeti
függetlenségünket. A diktatúra bilincsei
lehullottak és kilépett börtönéből a
Szabadság.
Rövid és lelkes fogadtatása után olyan
események következtek, amelyek
elnémították feléje zengő
hozsannánkat. Mi történt? Hivatlan
útitársként melléje szegődött a
szegénység, a szellemi zűrzavar, az erkölcsi
romlás. Eddig is léteztek, de eltakarták az
arcukat. Most azonban kaján vigyorral feszítenek a
szabadság mellett, hogy aláássák
tekintélyét. Mi is a hajdani izraelitákkal
mondogatjuk: Mit ér a
szabadság az Egyiptomban hátrahagyott húsos
fazekak nélkül? Hiába díszíti
lobogóinkat a koronás címer, ha elvesztek azok a
nemzeti és keresztény értékek, amelyeket a
címer jelképez.
|