Talán egy álmatlan éjszakán, talán magányos sétán, talán összeomlott terveid romjai alatt vergődve fogamzik meg benned a gondolat: van-e értelme s mi az értelme életemnek? Mikor a szenvedés feketére festi életem égboltozatát és leveri reményeim csillagait, szinte felsikolt a szívem: miért is élek? Végiggondolom rövid életemet. Sírva, ruhátlanul, szegényen érkeztem a földre. Nem kérdezte senki sem, hogy akarom-e az életet. Öntudatlan állapotban lökték a lét vízére csónakom. Talán még azok sem akartak határozottan, akik ösztönös mozdulással elindítottak...
    Mindegy. Most mégis élek és valamit kezdeni kell életemmel. Életem nem futhat csupán az ösztönök csapásain. Legalább részben kezembe vehetem sorsom irányítását. Jóllehet korlátoltak lehetőségeim, azért beleszólhatok életembe. Ki kell olvasnom természetemből és keresnem kell valakit, aki elég bölcs és jó ahhoz, hogy megbízható használati utasítást adjon hozzá.

    Lassan kétezer éve, hogy a Földközi-tenger medencéjében, ősi kultúrák partján megjelent egy férfi és megdöbbentő határozottsággal kijelentette:
"Én vagyok az út, az igazság és az élet. Aki engem követ, nem jár sötétségben."
Igaz, hogy feddhetetlen élet, rendkívüli jelek igazolták szavahihetőségét, isteni küldetését. Sokan befogadják életükbe és kijelentik: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia." A hatalom birtokosai azonban ellene fordulnak és keresztre feszítik. Ítéletük azonban nem lehet jogerős. Isten föltámasztja halottaiból és Őt teszi a boldogságkeresők vezérévé. A kiskorú emberiség nem tudja követni és ezért kell várakoznia Krisztusnak mind a mai napig. Ám a nagykorúvá növekvők megfoghatják kezét és elindulhatnak nyomában a boldogságok hegyére. Ugyan mit veszíthetünk ebben a nagyszerű kalandban? Semmi mást, mint azokat a bilincseket, amelyek megfosztanak az Isten fiainak szabadságától. Akik a tökéletesség útjára lépnek és boldogok akarnak lenni, azoknak sok mindent el kell hagyniuk. Ám mindez semmi a szentek boldogságához mérve.
    Ilyen lehetőségek birtokában a keresztény ember nem lehet az élet tagadója. A nagy hittudóshoz kell csatlakoznia és életprogramként maga elé tűznie ezt a vallomást:
"Én, aki éltem, haragszom azokra, akik becsmérelni merik ezt a rendkívüli és nagyszerű, boldog és szomorú, reménnyel teli életet, mely itt lent osztályrészül jutott nekünk. Magasabbra vágyom! De ha csak ezt az életet kaptam volna, ezt és nem egy másikat is, akkor sem merném azt mondani a Teremtőnek: kár volt érte! Akkor is megéri a kaland és akik az ellenkezőjét állítják, talán nem is méltók rá, hogy élniük adatott." (Sertillanges)