Valaha, nagyon régen, valahol egy sűrű sötét erdőben, egy kiszáradt tölgyfa odvában élt egy aprócska erdei manó. Aprócska volt, mint az öklöm, tán akkora. Kócos haját mindig kis zöld süveg takarta, derekán vastag öv, oldalán tarisznya fityegett. Parányi piros csizmáiban serényen mozgott, szökkent surrant a rengetegben.
Ő volt a fák, a madarak, az apró állatok jótevője és gyógyítója. Reggeltől estig járta az erdőt. Sok dolga akadt, de ő fáradhatatlanul gyógyította a rászorulókat. Pajkos jókedve, öröme felvidította az elesetteket.
Történt aztán egy napon, hogy addig kóborolt, míg ismeretlen tájra nem keveredett. Bolyongása közepette egy tisztáson találta magát. Vakítóan sütött a Nap, fénye beragyogta a rétet. A kis manó alig bírta nyitva tartani a szemét, mely félhomályhoz szokott a sűrű, sötét erdőben.
A madaraktól és a mókusoktól ugyan hallott már a Napról, amely fent lakik, még fentebb, mint a karcsú fák lombkoronája, de saját szemével még sohasem látta ezt a határtalan fényességet. Egészen megbabonázta.
Elbújt egy harangvirág kelyhe alá, s ábrándozva kémlelte a fényes csodát.
Ó, ragyogó Napsugár! Bárcsak ott lehetnék a közeledben egy kicsit! Fürdőznék a fényedben és megmelegednék a sugaradnál: aztán jönnék is vissza a földre, hisz várnak a betegeim. Ó, ragyogó Napsugár! Csak egyszer, egyetlen egyszer találkozhatnék Veled! – motyogta most már álmosan a kis manó, s elszenderedett.
A fényességes Nap mindent hallott, amit a manócska mondott, s gondolkodva nézte a békésen szundikálót. Egyre azon töprengett, hogyan teljesíthetné a kívánságot. Még egyetlen földi halandó sem kért tőle ilyet. Szerette volna felemelni magához a kis manót.
Ezért összehívta birodalma lakóit, s így szólott hozzájuk:
- Bárányfelhők! Langyos nyári záporral hintsétek a tisztást! Szivárvány hídja! Ereszkedjél fölé! Kósza szelek! Szárítsátok fel az esőcseppeket! Cirógassátok fel mély álmából az erdei manót!