|
GRIMM
TESTVÉREK: A LIBAPÁSZTORLÁNY
|
Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s attól fogva
egyedül éldegélt a leányával.
Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett, a lány pedig
gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a híre,
úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli
országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót
hallott a kérőről, odaígérte neki a lányát.
Mikor aztán közelgett az esküvő ideje, és a menyasszonynak útra kellett
kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja ellátta őt
arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval
mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán
kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának
rendelte mellé.
- Te kísérd el a nagy úton - hagyta meg neki -, te add át a vőlegénynek.
És hátaslónak megkapták az udvari istálló két legjobb paripáját. A
királylányét Faladának hívták, s olyan ló volt, hogy beszélni is
tudott. Elkövetkezett a búcsú perce. Az öreg királyasszony bement a
hálószobájába, szekrényéből elővett egy kis vászonkendőt, aztán
belemetszett kiskésével az ujjába, s a kibuggyanó vérből három csöppet
rácsöppentett a kendőcskére.
- Ezt tedd el jól, édes gyermekem - mondta, hasznát veszed majd az úton.
A királylány keblére rejtette a kendőcskét, megölelte, megcsókolta az
édesanyját, felült a lovára és útnak indult, nyomában a komornájával.
Jó órája lovagoltak, mikor a királylány megszomjazott a melegben. Oda
szólt a komornának:
- Nálad van az aranypohárkám, ugyan szállj le, kérlek, merítsd tele a
patakból, úgy ihatnám!
- Aki szomjas, szálljon le maga - felelte a komorna -, hajoljon a víz
fölé, s igyék belőle; én bizony nem leszek senkinek a cselédje!
Szegény királylány majd elepedt a szomjúságtól; leszállt hát a lováról,
lefeküdt a víz partján, ráhajolt a patakra, abból ivott, nem az
aranypoharából.
- Istenem, istenem - suttogta közben, és a vércsöppek ráfelelték:
"Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna."
|
|
|