|
|
|
|
IRENE
JOHANSON: A HÓVIRÁG
|
Mélyen a hó alatt, a fagyos földben egy kis virág aludt hagyma–házában.
A Napról álmodott, a Nap fényéről és melegéről.
Éppen ekkor egy vékony napsugár keresztültört a havon, a rögökön, és
megérintette a hagyma–házban alvó virágot.
– Végre itt vagy, drága napsugár! – örült a virág. – Gyere, gyere!
– Még nem vagyok elég erős. A föld fagyos, még nem tudom felmelegíteni.
Gyere ki te a föld fölé!
És a kis virág elindult. Gyökereivel jó erősen megkapaszkodott, és egy
vékony zöld hajtást növesztett keresztül a fölötte lévő földön. A
száracskát két hosszúkás levél burkolta be, mint egy köpeny. Így nőtt,
növögetett, míg egy napon a száracska tetején megjelent egy hosszúkás,
zöld bimbó.
A napsugár, amikor csak tudta, meglátogatta a kis virágot. Alig várta,
hogy az végre kibontsa szirmait.
Egy reggel ez is megtörtént. Három hosszúkás, áttetsző fehér szirom
bomlott ki a bimbóból.
– De szép színed van! – kiáltott fel a hó. – Milyen gyönyörű fehér
vagy!
A virág megérezte, hogy a hó szomorú.
– Miért vagy bánatos? – kérdezte a virág a hótól.
– Mert csak nekem nincs színem. A fenyők törzse barna, a levelük zöld,
a csipkebogyó piros, a cinkék tolla kék meg sárga, a rigóké fekete...
csak nekem nincs színem...
A hónak elcsuklott a hangja.
Ekkor a kis virág lehajtotta a fejét. Látta, hogy milyen szomorú a
színtelen hó, és milyen szomorú a színtelen hóval borított táj. Ezért
fehér szirmáról megajándékozta a havat a fehér színnel. A hó boldog
volt.
A hóvirágok pedig azóta viselnek a szirmukon egy pici zöld foltot.
|
|
|
