|
|
|
|
Dr. Szabó Zoltán: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet”
|
A
legkülönfélébb szociológiai felmérések vannak napirenden, sokan
tisztában akarnak lenni az emberek hangulatával, elégedettségével vagy
elégedetlenségével. Számomra elgondolkoztató, hogy minden ember, akinek
egyik legdöntőbb élethelyzetében –szeretteinek elbúcsúztatásánál,
temetésénél való életérzéseiről, még nem hallottam
közvélemény-kutatást. Akkor most beszélek a temetési benyomásaimról,
nemcsak azért, mert november, halottak napja van, hanem mivel az
evangélium a test feltámadásáról, az örök életről szól, és beszélek a
halott, elhunyt hozzátartozóinak temetési viselkedéséről, a temetési
szertartásba való bekapcsolódásról vagy a teljes közömbösségről,
vallomások alapján a halál utáni életről vallott felfogásról. Egészen
ritkaságszámba menő eseteket leszámítva, szinte általánosan dermesztő
az a közömbösség, az a némaság, ami a gyászolókat megüli. Alig van
keresztvetés, válasz a liturgia kérdéseire, még a Miatyánkot is alig
merik vagy tudják elmondani, a „hiszek a test feltámadásában és az örök életben”
elmondásáról vagy a szívből jövő énekről álmodni sem lehet.
Megkeresztelt ember temetésén megkeresztelt gyászolók viselkedése ilyen.
Mi ez a jelenség?
Ennyire hatásos volt a 40 éves ateista nevelés, megfélemlítés és
propaganda? Úgy látszik igen! Sikerült az örök élet létét, a feltámadás
reménységét nemcsak meggyengíteni, hanem tömegekben kiölni. Ebben a
légkörben élünk mi, hívők és egyre mélyebben hinni akarók. Mit kell
világosan látnunk és tennünk?
A feltámadás hitétől megfosztottak lélektanilag a koldus állapotában
vannak, ugyanis számukra nem létezik az a támpont: cél, amely az egész
életet egy egységes, teljes ívű vonalban tudja rendezni. Hiányzik
belőlük az a fonal, amire az összes szellemi, lelki, eszmei értékek
felfűzhetők, mint a gyöngyszemeket. Ennek a célnak, fonalnak pótlékait
egy életen át kereshetik, de ezek csak pótlékok, önmagukat becsapó
pótlékok lehetnek. Mindezeket a határozott, biztos összefüggéseket
azért mondhatjuk ki, mert a feltámadás nem emberi kitaláció, hanem
isteni garancia alapján olyan sarokpont, létállapot, mint a teremtés,
születés és a halál.
Mit tehetünk mi? Imádkozunk, egyre többet imádkozunk. Minden ünnepi
szentmisében, keresztelésen, temetésen, a rózsafüzér imádkozásban
mondjuk a „Hiszekegyet”. Imádkoznunk kell, hogy a hitbeli kirablás
ellen védjük, erősítsük magunkat!
Imádkozunk, hogy magunkban hordozzuk a feltámadás reményét. Aki a hit
koldusain segíteni akar, leginkább azzal tudja megtenni, hogy hordozza
magában azt a rendezett egységet, reményének egységét, amit a
feltámadás, mint cél képes bennünk összefogni. Ez az összefogás pedig
sugárzik anélkül, hogy ez tudatos lenne bennünk.
Nagy beteg világunk elsősorban nem kenyérre, hanem hitre éhes. Ne
múljon el nap, hogy ne suttogjuk el: „Hiszek Istenben, hiszek a
feltámadásban”, „…mert hinni akarok, mert sosem volt úgy rászorulva sem
élő, sem halott.”! Amen
|
|
|
