|
|
|
|
Vianney Szent János: Isten szemlélése
|
Történt egyszer, hogy Curé d'Ars, az ars-i plébános, azaz Vianney Szent
János megfigyelte, hogy a templomban, ahol gyóntatni szokott
rendszeresen ül egy ember.
Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak
ült a templomban. Egy idő után felkeltette az ars-i plébános figyelmét
a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament az ars-i paraszthoz,
és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A
paraszt a következőt válaszolta:
- „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!”
+ + +
Amikor Vianney Szent János a holmiját szállító szekér mellett
gyalogolva Ars felé tartott, hogy megkezdje plébánosi szolgálatát, a
sűrű ködben eltévedt. Egy nyolcéves pásztorfiú, Antoine Givre mutatta
meg, hogyan jut el a faluba. „Fiatal barátom – mondta neki János atya
–, te megmutattad nekem az Arsba vezető utat; én pedig a mennyországba
vezető utat mutatom meg neked!” 47 évvel később, a szenttéavatási
eljárás során Antoine Givre tanúsította, hogy a plébános 41 éven át
valóban azt tette, amit ígért.
+ + +
Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb
azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott
gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan
nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben --
tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke
előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc
órán át egyhuzamban gyóntatott. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a
várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé. Egyszer
egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem
várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános
gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és
saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.
|
|
|
