Vannak szavak –
már szinte élők, mint a falevél.
Lélegzenek, suhognak, izzanak,
s mikor kisüt a nap,
egy pillanatra megpihen a fény
rajtuk. Szemhúnyva várják. Fényt a fény,
életet élet, szót a szó…
Aztán fordul a szél,
Suhint az ősz, vetkőzik a karó,
És megsárgul a lomb is: vége már.
Riadva száll
akár
vak tó fölött csapongó vak madár.
Hiába élt,
hiába volt,
lélegzett, izzott, szólva szólt.
Élt, de lehullott: vége már.
Elmúlt a nyár.
Vannak szavak:
élők, de élők csak, mint a levél.
Lélegzenek, suhognak, izzanak, –
s mind egy
nyarat
ha él.
De van szó, van szó olyan is,
ha ritka is,
mely nem egy
évet él.
Nem hullik fölre, mint a falevél,
nem tépi, fosztja, bárhogy fújja is
a szél.
|
