|
|
|
A jó pápa: Szent XXIII. János pápa
|
XII. Piusz súlyos betegség és hosszan tartó szenvedés után, 1958.
október 9-én meghalt. A temetése után azonnal megkezdődött a konklávé,
mert Vatikán a feszült nemzetközi helyzetben gyorsan szerette volna
beiktatni az új pápát. A döntés azonban nehezebben született meg, mint
ahogy azt a Szentszék gondolta. Csak a nyolcadik szavazás után 1958.
október 28-án szálhatott fel a fehér füst, és jelenthették be, hogy
Szent Péter 261. utóda Angelo Giuseppe Roncalli lett. A
konklávé döntése a közvéleménynél, a hívőknél és a pápát választó
bíbornokoknál is, csak Roncallit lepte meg a legjobban. Legendás humora
azonban most sem hagyta el, s miután a választás eredményét elfogadta,
azonnal megjegyezte, „Pápa bárkiből
lehet, amint azt az én esetem is
bizonyítja”, majd a XXIII. János nevet vette fel, hogy
elhalványítsa a
késő középkor hasonló nevű ellenpápájának emlékét.
Angelo Giuseppe Roncalli 1881. november 25-én Bergamo közelében
született egy tízgyermekes parasztcsalád harmadik gyermekeként. Papi
tanulmányait Bergamóban kezdte, majd Rómában folytatta, ahol teológiai
doktorátust is szerzett. Még a pappá szentelése előtt mondta: „Vérmérsékletemnél fogva hajlamos vagyok a
mások iránti jóindulatra.
Általában mind az emberekben, mind a dolgokban először a jót fedezem
fel. A bírálat és mások elítélése idegen tőlem.” 1904. augusztus
19-én
szentelték pappá. Tehetségére felfigyelt a bergamói püspök, aki
magántitkárává nevezte ki, valamint lelkipásztori feladatot is bízott
rá, a fiatalokkal való foglalkozást. Közben professzorként
egyháztörténelmet, hitvédelmet és ókeresztény irodalomtörténetet
tanított az egyházmegyei szemináriumban, valamint a környék vallási
életének múltját kutatta. Társadalmi kérdésekkel, a világiak
apostolkodásával is foglalkozni kezdett. Az első világháborúban eleinte
a betegápolás területén tevékenykedett, majd Bergamo katonai
kórházainak lelkészévé nevezték ki. 1918-ban a frontról hazatért
kispapok lelki vezetője lett, ill. szintén a háború után az egyetemek
lelkipásztorainak irányítója.
1921-ben XV. Benedek pápa Rómába rendelte a Hitterjesztési
Kongregációhoz, ahol fő feladata a missziók anyagi támogatásának
szervezése volt. Az 1924/25-ös tanévben a pápai Lateráni Egyetemen
patrológiát (ókeresztény irodalomtörténetet) tanított.
XI. Pius pápa 1925-ben Bulgária apostoli vizitátorává nevezte ki, és
püspöki méltóságra emelte címzetes érseki ranggal. Roncalli ekkor
választotta ki püspöki jelmondatát: Obedientia
et pax (engedelmesség és
béke). 1934-ben Görögország és Törökország pápai legátusa lett. E
helyeken számos ortodox főpappal alakított ki jó kapcsolatot.
Vatikánban többször bírálták Roncallit, állítólagos naivitása miatt, de
azt mindenki elismerte: kiváló diplomata, kezelni tudja a
legkiélezettebb helyzeteket is, erre pedig különösen nagy szükség volt
az olyan államokban, ahol a katolikusok kisebbségben éltek, vagy éppen
visszaszorulóban voltak. Vatikáni diplomataként Roncalli minden tőle
tehetőt megtett, hogy segítsen az arra rászorulóknak.
Kiemelkedő e tekintetben az, amit a II. világháborúban Isztambulban
tett, az ottani német nagykövet, Franz von Papen közreműködésével.
Többek közt sikerült megmentenie 600 zsidógyerek életét. Évtizedekkel
később Papen eskü alatt vallotta XXIII. János boldoggá avatási eljárása
során, hogy Roncalli isztambuli apostoli delegátusként 24 ezer zsidót
mentett meg: papírokkal, ruhával és pénzzel segítette őket. Rónay Tamás
írja a „Forgószél a Vatikánban – XXIII. János életútja” című könyvében,
hogy „a vészkorszak idején Roncalli
több ezer olyan személyi
dokumentumot küldött Angelo Rotta budapesti apostoli nunciusnak, amely
lehetővé tette a magyarországi zsidók számára a Palesztinába való
bevándorlást. Ezzel ugyancsak több ezer ember életét mentette meg”.
1944-ben váratlanul párizsi nunciussá nevezték ki, ez is elég nehéz
"terep" volt ekkoriban. Nemcsak Franciaországra figyelt,
foglalkoztatták nemzetközi problémák is, így beutazta Itáliát,
Belgiumot, Hollandiát, Spanyolországot, sőt Észak-Afrikában is
megfordult. Zsidók tízezreit mentette meg a második világháború alatt,
később pedig segítette a francia hadifogságba esett németeket is. Az
UNESCO munkáját eleinte megfigyelőként követte, majd 1952-től a Vatikán
állandó képviselője lett.
1953-ban kapta meg a bíborosi kalapot, s még ugyanebben az évben
kinevezték velencei pátriárkává.
Bárhol szolgált, mindenkivel szót tudott érteni, határtalan bizalmat
sugározva közeledett minden emberhez és helyzethez. Jelenlétében
senkinek nem kellett szerepet játszania, mindenki önmaga lehetett.
Francia nunciusként mondta, hogy „Szó,
ami szó, gyakran jobban érzem
magam a nem hívők között, mint a fanatikus katolikusok körében”.
Az,
hogy a személyiségéből áradó jóság és szeretet milyen mértékben hatott
az emberekre, jól illusztrálja, hogy a francia Edouard Herriot, aki a
húszas években a miniszterelnöki posztot is betöltötte, egyszer úgy
nyilatkozott róla: „Ha a történelem
folyamán minden francia püspök
olyan lett volna, mint ő, akkor Franciaországban sosem alakult volna ki
antiklerikalizmus.”
77 éves már, mikor elindul a pápaválasztásra, s mint már az elején
említettem október 28-án az 51 bíborosból álló konklávé megválasztotta
a sokak által átmenetinek tűnő pápát.
A bíborosok előtt 1959. január 25-én, a Falakon kívüli Szent Pál
bazilikában tartott beszédében fogalmazta meg programját. Ennek főbb
pontjai: a római egyházmegyei zsinat, az egyetemes zsinat összehívása
és az egyházi törvénykönyv revíziója. Az egyetemes zsinat
összehívásának terve nagy szenzációként, hatalmas meglepetést keltett
egyházi körökben is. Kezdetben, XXIII. János pápa maga sem határozta
meg a zsinat pontosan szándékát. A készülődések során különféle
vélemények láttak napvilágot. De amikor a pápa 1962. október 11-én
megnyitotta a 21. egyetemes zsinatot, a hangulat kezdett megváltozni,
és a program is kialakult. A zsinat alapgondolata, az azóta népszerűvé
vált aggiornamento, korszerűsödés terve tetszett azoknak az
egyháziaknak, teológusoknak, püspököknek, lelkipásztoroknak, akik XII.
Pius pápasága alatt már várták a tavaszi megújulást, a katolikus egyház
figyelését az idők jeleire, hogy a modern világ kihívásaira
válaszoljon, széleskörű párbeszédet folytasson keresztényekkel, a
világvallásokkal és a nem hívőkkel is. A következő öt tervezetet
(schema) terjesztették a zsinati atyák elé: a liturgia, a
kinyilatkoztatás forrásai, a hírközlő szervek, a keresztények egysége
és az egyház. Az ünnepélyes megnyitó 1962. október 11-én volt. Több
mint 2500 püspök érkezett Rómába és először történt meg, hogy 18
nem katolikus egyház elfogadta a pápa meghívását, és küldött hivatalos
megfigyelőt a zsinatra. Megnyitó beszédében kérte a pápa, hogy a zsinat
semmiféle elítélő döntést ne hozzon. „Sokszor
hallani elszomorító
hangokat, azokét, akik bár buzgóságról tanúskodnak, de ugyanakkor nem
túlzott bölcsességről s a helyes mérték iránti érzék teljes hiányáról.
Akik a modern időkben csak hanyatlást látnak. Egyre csak azt ismétlik,
hogy a mi korunk a múlttal összevetve tartósan romlásba süllyedt. Ezt
mondják, mintha semmit sem tanultak volna a történelemből, amely az
élet tanítómestere. S mintha a régi zsinatok korában a keresztény
tanítás, a keresztény élet s a hit szabadságának diadalával ment volna
végbe minden. De nekünk más a véleményünk, mint a romlás ezen
prófétáinak, akik mindig balsorsot látnak előre, mintha a világ
pusztulása állana küszöbön” (részlet a megnyitó beszédből)
Hihetetlenül népszerű pápa volt. Parasztcsaládból származott, s ezt
sohasem felejtette el. Élete végén
hálát adott, hogy szegényen halhat meg. Egyszerűségének,
közvetlenségének és emberszeretetének köszönhetően nyitottan tudott
közeledni a hívők és nem hívők felé egyaránt. Szerette a korát,
optimista módon gondolt a jövőre. „Ne
a félelmeidtől kérj tanácsot, hanem a reményeidtől és az álmaidtól. Ne
a kudarcaidon gondolkozz, hanem a még meg nem valósított
lehetőségeiden. Ne azzal foglalkozz, amit megpróbáltál, de nem
sikerült, hanem azzal, amit még lehetőséged van megtenni.”
Egyszerű és közvetlen stílusával, humorával szinte mindenkivel
megtalálta a közös hangot. A New York-i Time magazin 1962-ben az Év
Emberévé választotta. A Francia Közvélemény kutató Intézet XXIII. János
halála előtt két héttel tette fel a kérdést a vizsgálati személyeknek: „Mi a véleménye János pápáról?”
A megkérdezettek mindössze 2%-a mondott rossz véleményt róla, a többiek
mind kiváló embernek tartották. A „nép” többféleképpen is nevezte
XXIII. Jánost: „a jó pápa”, „a világ plébánosa”, ill. amiért időről
időre elhagyta a Vatikánt, az amerikaiak „Johnnie Walker”-nek nevezték
(sétálgató János – a whiskymárkára utalva), az olaszok pedig „Giovanni
Fuori le Mura”-nak (falakon kívüli János – a Falakon kívüli Szent
Pál-bazilikára utalva).
A kubai rakétaválság idején segítette a kapcsolatfelvételt Kennedy és
Hruscsov között.
Tíz személyt szentté és ötöt boldoggá nyilvánított. Nyolc enciklikát
írt, ezek közül a Pacem in Terris (Béke a földön) kezdetű enciklikája
lett a leghíresebb, ebben az igazságon, az igazságosságon, a
szabadságon és a szereteten alapuló nemzetek közötti békét szorgalmazta.
Az egyházi élet megújulását rendkívül fontosnak tartotta. A katolikus
egyház és a világ közti kibékülést, valamint az ökumenizmust hirdette,
az elítélés helyett a megbékélést. Többször is kijelentette, „legfőbb vágyam, hogy az egyházat
megtérítsem”.
Élete vége felé sokat betegeskedett gyomrával, 1963. június 3-án
gyomorrákban halt meg. II. János Pál pápa 2000. szeptember 3-án
boldoggá avatta, emléknapját október 11-én (a II. vatikáni zsinat
megnyitásának évfordulóján) tartja a katolikus egyház.
Szentté
avatása 2014. április 27-én, az Isteni irgalmasság vasárnapján, az őt
korábban beatifikáló II. János Pál pápával együtt történt.
|
|
|
