|
|
|
|
SZENT PÉTER A SZÜRETEN (NÉPMESE)
|
Hűségesen
őrizte Péter a mennyország kulcsát, mikor egyszerre csak nagy
lövöldözés, rikkongatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput,
aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majdhogy ki nem bökte az
oldalát. A zajra kijött Krisztus urunk is. Mikor meglátta Pétert, adott
neki háromnapi szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.
Jött Péter, mert azt hitte, valami különöset lát. Pedig dehogy! Csak a
szüret járta: kurjongattak, lövöldöztek, muzsikáltak, mint közönségesen.
Már az első pincénél nyakon csípték őkegyelmét, és itatták vele a
murcit, ha kellett, ha nem. Majd egy öreg puttonyt nyomtak a nyakába,
hogy legalább azt szolgálja meg, amit megivott.
Más pincénél a friss pörköltet diktálták bele, amire aztán ivott a maga
fejétől is, ha kínálták, ha nem. Táncban is lett része meg a nótázásban
sem maradt utolsó. Így történt aztán, hogy mire észrevette magát, a
szabadság réges-régen lejárt.
Péter nagy szégyenszemmel tért vissza az égiekhez. Krisztus urunk előtt
nagyokat ásított, hosszúakat pislantott, és várta türelmesen a
dorgálást. A Mester tudott mindent, de most az egyszer nem büntette
meg, csak annyit kérdezett szelíden:
- Rólam megemlékeztek-e a szüretelők?
- Egy huncut Fia sem, Uram, Teremtőm, hacsak valamelyik nem káromkodott.
Krisztus urunk nagyon, de nagyon elszomorodott, hanem azért nem szólt
egy árva szót sem.
|
|
|
