Libicében (Kelet-Csehország) született 956 körül. Apja, a cseh Szlavnik fejedelem, anyja, Adilburg pedig szász. A kiváló szellemi képességekkel megáldott Vojtechet világi pályára szánták. Súlyos betegségéből felgyógyulva 972-ben a magdeburgi dóm neves iskolájába került, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Bérmáláskor vette fel az Adalbert nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből.
Évekig élt Rómában bencés és bazilita szerzetesek között, majd kiemelkedő térítési munkát végzett. 981-ben visszatért Prágába, ahol két év múlva (983) a város első püspöke, Dietmar pappá szentelte. Az előző püspök halála után II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép Adalbertet választotta meg helyette. Így ő lett Prága második püspöke. Hatalmas volt az egyházmegyéje: északon Sziléziáig, Felső-Lausitzig és az Oderáig, keleten Krakkón túl, a Bug folyóig, nyugaton a bajor és cseh erdőkig, míg délen Magyarországig terjedt. Ez a hatalmas, nem teljes egészében keresztény vallású terület akkoriban a cseh Přemysl család uralkodási területének felelt meg, kiegészítve a valamikori morva püspökség területével. A hazájában tapasztalt számos nehézség, sikertelenség és befelé forduló természete arra indította, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon, és magányban töltse életét. A montecassinói apát javasolta, hogy inkább Rómába menjen, és az avnetinói görög kolostorban éljen (990). Később tizenkét bencés társával visszament hazájába, ahol Breznovban apátságot alapított.
A politikai helyzet 989 után megváltozott, amikor a Piast-dinasztia (I. Mieszko és fia, Vitéz Boleszláv) meghódították Sziléziát és Krakkót és birodalmukat az Odera folyóig kiterjesztették. A Sziléziáért dúló küzdelemben Adalbert kompromisszumot kötött a Piast dinasztiával. Minthogy mindez a csehek érdekeit sértette, II. Boleszláv cseh herceg Adalbert ellen fordult és 995-ben megtámadta a püspök székhelyét, Libicét és megölette a püspök egész családját. Adalbert hazájába nem térhetett vissza a politikai állapotok miatt, ezért tovább folytatta missziós munkáját a poroszok között. 997. április 23-án halt vértanúhalált Tentikkennél (Danzig közelében).
A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa. Sokan elzarándokoltak csodatévő sírjához, többek között barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030-ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a prágaiak hazájuk védőszentjét tisztelik benne. Ünnepe a katolikus liturgiában április 23.
Szent Adalbert életének jelentős magyar vonatkozása, hogy 994-995-ben Magyarországon térített, ő keresztelte és bérmálta Szent Istvánt.
Máig is ő az esztergom-budapesti főegyházmegye védőszentje. Az esztergomi főszékesegyház, teljes nevén a Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Prímási Főszékesegyház az ő nevét viseli, illetve a katedrális tövében felépült papnevelde épülete is a Szent Adalbert Központ nevet kapta. 2001. december 30-án Paskai László bíboros alapított Szent Adalbert nevét viselő kitüntetést, a Szent Adalbert-díjat.