A tékozló fiú története Jézus talán leggyönyörűbb példabeszéde. Így is nevezték: „evangélium az evangéliumban". Megmutatja, hogy milyen az Isten, és megtanít minket is arra, hogyan kell megbocsátani, szeretni.
Krisztus korában nem volt szokás, hogy egy apa még életében szétossza a vagyonát a gyermekei között. Sirák fia könyve kifejezetten óvja is az apákat attól, hogy ezt tegyék, mert nem lesz többet tekintélyük a gyermekeik előtt (33,20–22). Ez a fiatalabb fiú mintha azt mondaná az apjának: „Nem győzöm már kivárni, hogy meghalj. A pénzedet akarom."
Az apa nagyot nyel, és valóban szétosztja a fiai között a vagyonát. Mai értékben kifejezve többmilliós összeget ad oda egy kamasz gyereknek, hogy próbáljon szerencsét. Előre tudni lehetett, hogy a fiú elpazarolja majd a pénzt. Ilyen balga lenne az Isten? Ő valóban így tesz az emberrel. A legdrágább kincseinket a kezünkbe adja. Az emberre bízta a Földet, pedig látta, hogy mennyi háború lesz, mennyi szörnyűség. A szülőkre bízza a gyermekeket, e remekműveit, pedig tudja, hogy mennyi sérülést, mennyi sebet fognak átörökíteni. Nem állított mellénk rendőrséget, hogy legalább a nagyobb baklövésektől megóvjon.
A fiú, ahogyan várni lehetett, mindent elveszít. Így mondja az evangélium eredeti szövege: „Eltékozolta az életet." A vétkeink nem könnyű kis kalandok, amelyek után minden folytatódhat, mintha mi sem történt volna. A bűneinkkel az életünket tékozoljuk. Veszítünk szemünk csillogásából, gerincünk egyenességéből, családjaink békéjéből, szeretteink nagyrabecsüléséből.
A fiút aztán a gyomra indítja haza: „Apám házában még a béresek is jóllaknak, én pedig itt éhen halok." Sokszor ilyenek a mi megtéréseink is. Talán még nem látjuk be, hogy megbántottuk Istent, a felebarátunkat, és ez mennyire fáj. Csak azt látjuk, hogy ahová kerültem, az szörnyű, itt elpusztulok, innen menekülnöm kell. Nagyszerű azonban ebben a fiúban, hogy azonnal felkel, és elindul.
Az apa már messziről meglátja. Meglátja, mert várta. Talán minden délután kiült a ház elé, és figyelte az utat, hogy jön-e már. Ez az apa nem azért engedte el a fiát, mert mindegy volt neki a sorsa: „Csinálj, amit akarsz, nem érdekel." Ez az apa lélekben végig a fiával volt. A pokoljárását mind végigélte. „Megesett rajta a szíve." Az anyaméhet jelentő szóból képezi az evangélium ezt az igét. Sirák fia könyve ugyanezzel a szóval mondja: „Aki gyermeket dajkál, sebeit is fogja majd kötözni. Minden kiáltásra megremegnek a belső részei" (30,7). Egy anya, ha hallja, hogy a gyermeke kiált, az egész teste reszket. Valahogy így van ez Istennel is. Istennek anyai szíve van. Megrendül, amikor látja, hogy jövünk haza szánalmasan tékozlásainkból.
„Eléje futott." Az ókori Keleten felnőtt férfiak általában nem futottak, csak ha nagy szükség volt rá. Azt mondták, az méltóságon aluli, csak a gyerekek szaladgálnak. Isten megfeledkezik a méltóságáról. Fut hozzánk. Nem a fiú fut az apjához, hanem az apa fut a fiához. Nem a fiú öleli az apját, hanem az apa a fiát. Nem kérdezi tőle, hogy hol van a pénz. Nem veti a szemére, hogy „előre megmondhattam volna, hogy ez lesz a vége". Nem nézi, hogy moslékos a ruhája. Talán nem is lát egészen jól ez az apa. Talán könnyes a szeme. Ő csak a fiát látja: „A fiam! Halott volt, és életre kelt! Elveszett, de megkerült!"
Ilyen az Isten tekintete, ilyen az ő irgalma! Mindig van hová hazatérnünk, az irgalom forrása mindig nyitva áll előttünk. Vajon tudunk-e mi is így tekinteni egymásra, a szeretet szemével, amely szépnek látja a másikat még gyöngeségeiben is? Tudjuk-e magunkhoz ölelni, tudunk-e megbocsátani, hogy így lehetővé tegyük számára a hazatérést, az újrakezdést?