|
|
SÍK
SÁNDOR: KERESZTÚT
|
XII. Stáció:
Jézus meghal a kereszten
Felkiáltottál: Beteljesedett.
És lehajtottad fejedet.
Igen, Uram, közel a nap,
Talán az óra, tán a pillanat,
Amikor félrebillen a fejem,
Amikor én is beteljesedem.
Mondjam-e úgy, ahogy elzörren a húr?
Vagy hogy a Létnek óceáni tükrén
Egy leheletnyi hullám elsimul
És elkezdődik egy új csepp öröklét?
Akárhogyan, - én beteljesedem:
Eltelt, letelt, betelt az életem
Szemem nem issza már a zsenge rét,
A lombok és az alkonyok színét,
Fülem nem hall már rímet, sem mesét,
Orgonaszót s a fátyolfű neszét,
Nem érintem már lelkes ujjaimmal
Emberek ujjain át a csodát,
Akik közt élve emberré lehettem,
És akikért magamat is szerettem:
Ezentúl, - már csak odaát.
Beteljesedett, - vége van.
De beteljesedem-e én magam?
A tenger eszmét, a gondolatot,
Amelyet itt gondolnom adatott,
Végig tudom-e gondolni odáig?
|
|
|
