Krisztust várták régen, kívánták megtestesülését, s Krisztust várjuk mi
is, kívánjuk lelkünkben való kialakulását; azonkívül várjuk eljövetelét
a világ végén.
A régi adventben Krisztust várták testben. A mostani
advent is Krisztust várja, megérkeztét s kialakulását lelkünkben,
azután várja a világ végén való Úrjövetet. Ez utóbbit hiszem, az
előbbin dolgozom. Ez az én legfontosabb adventem.
Ezt az én adventemet is éj, fagy, halál árnya előzte meg;
ebben is mély álom s hosszú éj van, de keltegető, ébresztő szózat is
hallatszik. A régi advent elmúlt; a mostani advent folytonos, s minden
egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik... téved... dermed; föl kell
ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test; él benne az állat, alszik
az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával; él benne az
öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbbé
holdkóros az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van
borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel, s az
isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi
egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, - mennyi
pára, árny és homály, - mennyi kitaposott útja az öntudatlan
indulatjárásnak. Éjben állok valamikép; lelkiismeretem s isteni
sugallatok mind megannyi prófétai szó; ébresztgetnek, fölráznak,
iparkodnak fölszabadítani a káprázatok.
Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s
alakulni. Minek járjam én az ösztön, az önszeretet, az impulzusok, a
reakciók méltatlan marhacsapásait? Kérem az Istent, hogy
fölvilágosítson; magamra reflektálok s összehasonlítom magamat
másokkal, a jobbakkal, nemesebbekkel; tanulni akarok tőlük valamit, ami
megtetszik rajtuk. Félre a lelki holdkórossággal; abnormális tünet az,
betegség s gyengeség!
Aki hibáit látni kezdi,
az már ébredez, s aki erős kézzel fog azok megjavításához, az már bele
is állt az Isten napszámába.
Prohászka Ottokár
