S most nektek üzenek furcsa, hangoskodó, kicsi, úgynevezett “emberbarát” családok. Nektek, akik alig vesztettetek valamit. Megvagytok mindnyájan, megvan a házatok, a bútorotok, megvan a munkátok és a bundátok, de a hiányzó zöld sál miatt keservesen siránkoztok s a hiányzó zöld sál nevében kértek el, amit lehet a hozzátok, “emberbarátokhoz” menekülő vándortól. Ti, akiknek a gyermeke sápadtan és gúnyosan mosolyog – ti vigyázzatok! Mert az Isten szeretet, igen – de könyörtelen szeretet, aki előbb csak a zöld sálat veszi el tőled, de ha ez nem elég neked, elveszi a bundát, a bútort, a házat, letörli a gyermeked gúnyos mosolyát és semmilyent sem fest helyette, téged pedig addig őröl, amíg ki nem sajtolja belőled egy kis cseppjét a szeretetnek. De addig, addig nehéz lesz az út.
Ezért üzenem hát, hogy vigyázzatok ! Ne sirassátok a zöld sálat, hanem ha van még egy piros, adjátok oda annak akinek semmilyen sincs. Talán – talán akkor előkerül egyszer még a zöld is.
S most te figyelj egy kicsit, te Kételkedő. Te, aki már nem érzed jól magad a világban. Te, aki nyugtalan vagy, ingerült, rosszkedvű, mert állandóan hiányzik neked valami. Te, aki kábulttá iszod, dohányzod, csókolod, dolgozod magad, csak hogy elhallgattasd a Hangot, ami kiabál benned a megnevezhetetlen, megfoghatatlan, elérhetetlen valami után, amit nem találsz meg se borban, se dohányban, se csókban, de – nem találsz meg a görcsös, lihegő munkában sem. Te, aki már sejted, hogy tulajdonképpen Istent keresed, de Tamás-lelked jelt kíván és csodát követel ahhoz, hogy hinni tudjon. Te – aki én is voltam valaha – figyelj ide! Tudod-e, mi a csoda?
A Csoda az, hogy élünk! Hiszem és vallom, hogy külön-külön mindannyiunknak, akik életben maradtunk, személy szerint fogta. az Isten a kezünket, hogy megmentsen bennünket – s ő tudja, hogy miért! Mert Ő volt az, aki idejében elvezetett engem Pestről, Ő volt az, aki betegséget adott nekem, hogy még ha akarnék se tudjak visszatérni. Ő volt az, aki felfogta körülöttem a sivító golyókat, mikor az emberi közömbösségtől kergetve egyedül és kétségbeesetten futottam az erdőn. Ő volt az, aki a kellő pillanatban eltörte a lábam, s ezzel két hónapi menedéket adott a csendőrös hazatoloncolás elől. Ő volt az, aki elaltatott egy éjszakán, amikor mindenki reszketve várta a halált hozó robbanást. És Ő volt az, igen Ö volt az, aki messze, künn Lengyelországban egy kicsi ház lépcsőjén várt rám ahová egy szál ruhában, minden reményt és minden segítő szeretetet messze magam mögött hagyva, hihetetlen és halált jelentő váddal terhelve, roskadó lábbal és összeroskadt hittel egy furcsa fényű havas délután beléptem. Ott állt a lépcsőn – idegen egyenruhában – rám nézett hosszan s csodálkozó hangon magyarul megszólalt: “Hogy kerül maga ide M. M. ?” Óh ne, most ne mondjátok azt, hogy “érdekes véletlen”. Ez nem “érdekes” és nem “véletlen”. Ez a Csoda volt. Mert nem csodálatos-e az, hogy azt a teherautót máshova küldték, s mégis “véletlenül” éppen ennél a kis háznál állt meg? Nem csodálatos-e, hogy éppen az a pesti zsidófiú állt ott a lépcsőn; aki ismert, s tudott minden úgynevezett “jót” rólam, jobban emlékezett minden emberséges kis cselekedetemre, mint én magam. Nem csodálatos-e elgondolni, hogy ha nem éppen ez a fiú áll ott, akkor távolban minden igazoló lehetőségtől, az olyan váddal szemben, mint amivel engem a gyűlölet megvádolt, bizony nagyon röviden szoktak intézkedni?