Te Gőgös, még mindig hozzád szólok. Hozzád, aki nagyhatalmú, tekintélyű, magas rangú hivatalnok voltál. Te voltál az, aki felvetett fejjel büszkén vitted feketére festett bajuszodat s csak minden tizedik köszöntést fogadtad kegyes biccentéssel. Emlékszel-e rám? Mert én nagyon jól emlékszem rád. Ott ültél szemben velem a teherautón, ami vitt bennünket az ismeretlen felé – akkor úgy éreztük, a halál felé. Emlékszem alázatos tekintetedre, a szemed sarkán kibuggyanó könnyre, amivel elhagyott gyermekeidet sirattad. Gyűrött . arcodra, kopott bajuszodra, amiről úgy kopott le a festék, mint lényedről a hazugság. Ó, hogy megszerettelek akkor, te szegény-szegény Gőgös – ott, azon az úton kezdtél ember lenni végre. Én azon az úton, az ismeretlen felé vezető úton találkoztam az Istennel, s visszajöttem vele, általa és érte.
Téged otthagytalak egy ablakban, riadt szemekkel s alig pislogó reménnyel. De hiszem és remélem, hogy te is megtalálod az utad értelmét s akkor visszajössz közénk – őszen és őszintén igazi emberként.
S most hozzátok szólok, öklöt rázó szegény bosszúállók. Ti vagytok mindnyájunk közül a legsajnálatraméltóbbak, mert a tiétek a legnehezebb szerep. Most rátok gondolok, akiknek valóban volna miért bosszút állni. Rád, te sárga arcú, fáradt tekintetű Kapitány, akinek mindenkijét megölték egy jelszó nevében, s ki most azzal próbálod vigasztalni magad, hogy te kínzol másokat. Megértelek, de végtelenül sajnállak. Sajnáltalak már akkor is, mikor gúnyos mosollyal figyelted tántorgásomat a hajnali országúton, ahogy a többi szerencsétlen között, kínlódva cipeltem a batyumat s még nagyobb kínnal cipeltem magamban az értetlenséget, hogy miért, miért kell nekem, éppen nekem itt vánszorogni ? Mert akkor még nem értettem meg az igazi tartalmát annak az unalomig ismert bibliai mondatnak, hogy “az Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Akkor lázadtam, vergődtem, kínlódtam s homályos szemekkel láttalak csak, Kapitány, de haragudni akkor sem tudtam rád, amikor – megtaszítottál. Szereped olyan nehéz lehet, s milyen boldogtalanná tehet téged. Látod, tőlem lassan vett el a jó Isten mindenkit, akiket szerettem, de amíg meg nem bocsátottam Neki és a világnak azt, hogy egyedül maradtam – addig mindig szomorú, sápadt és boldogtalan voltam -, hasonlítottam egy kicsit hozzád, Kapitány.
És te, szerencsétlen, hamis fogú, cseh nyelvű szabó, akivel soha még szót sem váltottam, mondd, ki öntötte beléd azt a mérhetetlen és fékezhetetlen gyűlöletet irántunk, magyarok iránt, hogy engem, akit nem is ismertél, meg akartál öletni csak azért, mert magyar vagyok ? Lehet – mondd, lehet – hogy mi magunk, magyarok ? Félek, nagyon félek, hogy igen. Talán az apáink vagy az ükapáink voltak igaztalanok, értetlenek, szeretet nélkül valók őseiddel, s most termi meg a régi rossz mag nekünk, későbbi utódoknak a gyűlölet gyümölcsét. – Jaj, mennyi szeretet és mennyi türelem kellene, hogy kiengesztelhessük azt a sok-sok megsértett lelkű, elcsorbított mosolyú cseh és más nyelvű szabót! – Mennyit? Pontosan annyit, amennyi gyűlöletet adnak ők nekünk. Mert ez törvény : a sötétséget csak a világosság, a gyűlöletet csak a szeretet oszlathatja el.