|
|
|
Max Lucado: Értékes vagy
|
De
Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült
az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat
és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” –
suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a
hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli
a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a
munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja.
Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a
nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
–
Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat
osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak,
az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És
szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
–
Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla,
mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
–
A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban
bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt.
Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd
megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden
nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy
nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el –
mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon
értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
|
|
|
