|
|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Visszaemlékezések
|
Működésem
során, ezt sokszor elmondtam, váratlan helyzetekben tapasztaltam meg a
kereszt diadalát. A következő története a közelmúltban játszódott le. A
megértéséhez azonban pár évtizedet vissza kell mennünk az időben, a
történet a koncepciós perek, egyházüldözés idején kezdődött.
1950-ben vagyunk. Éppen a rendőrségre igyekszem kihallgatásra. Már
államosították a szerzetesrendeket, készül az egyházi iskolák
államosítása. Az ifjúságot veszély fenyegeti: elszakítják a hit éltető
forrásától, meg sem ismerheti azt, veszélybe került az igehirdetés. Az
Actio Catholica, melynek elnöke Mihalovits Zsigmond volt, Lénárd Ödön
piarista pedig a titkára, tiltakozásra készül. (Az Actio Catholica
nálunk 1932-től működött, összefogta a katolikus szervezeteket,
pártokon felül állva rendezvényeket szervezett, kivitelezte például az
1938-as Eucharisztikus Világkongresszust, szociális és karitatív
tevékenységet folytatott. 1945 után megszervezte a Katolikus Szülők
Vallásos Szövetségét, akciókat indított a hitoktatás védelmében. Olyan
szervezetei voltak, amelyek a működő demokráciákban a társadalom
szövetét alkották, biztosították az állampolgárok közreműködését az
állam tevékenységében. Mindezek miatt, legalábbis a Mindszenty József
által támogatott formájában, elfogadhatatlan volt a szerveződő
kommunista diktatúra számára.) Én a piarista noviciátus után kerültem
fel Pestre. Prefektusunk, Albert István egyszer négyünktől megkérdezte:
– Vállalnátok-e egy feladatot? Az Actio Catholica tiltakozó levelet
fogalmazott meg az egyházi iskolák államosítása ellen. A levelet el
kellene juttatni a postaládákba. A feladatot titokban kell elvégezni,
és egyáltalán nem veszélytelen, hiszen a hatalom államellenes
cselekedetnek minősítheti. – Vállaltuk. Párosan mentünk reverendában,
persze nem vettük észre, hogy figyelnek bennünket. Az ÁVO szokása
szerint éjszaka érkezett a váci utcai rendházunkba, mi is
megismerkedhettünk a „csengőfrász” fogalmával. A lefékező autók zaja,
majd az erőszakos dörömbölés, csengetés abban az időszakban az egész
országot rettegésben tartotta. Hozzáteszem, 1950-ben kezdődtek a
hortobágyi kitelepítések, egész családokat hurcoltak el mindenüktől
megfosztva, a társadalom valamennyi rétege képviselve volt, „dolgozó
parasztok”, munkások, értelmiség. Vidéken „szabálysértés” címén
százezer számra indítottak eljárásokat, de a városon lakók sem
érezhették biztonságban magukat. Mi volt a cél? Sokszor anyagi érdek, a
lakás, az ingóságok megszerzése, a nagyobb cél pedig a társadalom
anyagi, szellemi erejének megtörése. A mezőgazdasági kultúra
tönkretételének következményeit tapasztalhatjuk. – Rendfőnökünk, az
irodalomtudós, költő Sík Sándor szobájában egész éjjel folyt a
kihallgatás, letartóztatással fenyegettek, hogy majd értünk jönnek. A
kihallgatás után eltávoztak, de ott hagyták maguk után a
bizonytalanságot, a rettegést, azt éreztették, hogy a következő
pillanatban bármit megtehetnek. Hol kezdődik a vértanúság? Talán már
azzal is, ha az ember tele van félelemmel. Volt okunk rá, hiszen már
zajlottak azok az eljárások, melyeket ma koncepciós pereknek nevezünk,
sorozatban sújtották az ártatlanokat börtönnel, halálos ítéletekkel.
Végül az éjszakai csengetés helyett két hét múlva idézést küldtek,
nekünk kellett a Markó utcába bemenni újabb kihallgatásra.
Várakoztattak, aztán értünk jöttek a fogdmegek. Belépek a
tárgyalóterembe, a kihallgató Olty Vilmos, akiről tudtuk, hogy már több
halálos ítéletet hozott, Mindszenty Józsefet is ő ítélte el,
borzasztóan féltünk tőle. Ott van Lénárd Ödön is, megbilincselve. A
későbbiekben tizenhét és fél évet töltött a kommunisták börtöneiben,
utolsóként szabadul. Most Olty fensőbbséges, éles, hetyke stílusban
fordul hozzám, amely túl-bizalmaskodó is, mintha joga lenne ahhoz, hogy
bármilyen megjegyzést tegyen magánéletre, akármire, hiszen a markában
vagyunk. – Ismeri maga ezt az embert? – mutat Lénárd atyára. – Ismerem,
rendtársak vagyunk. – Ne fűzzön megjegyzést a válaszaihoz. Csakis arra
feleljen, amit kérdezek. Mindent tudunk magukról. – Mindent? –
gondoltam. Hiszen a legtöbbet, lelki életünket, ami ezt a kihallgatást
is meghaladja, nem ismerheti, az titok marad a számára. Mindenfélét
kérdezgetett, szemlátomást megvolt a koncepciója, ahhoz igyekezett
adatokat gyűjteni. Végül így fejezte be: – Tanúként hallgattam ki,
elmehet, de leülhet hátul is.
Lénárd Ödönt később súlyos börtönbüntetésre ítélte, én azonban ezúttal
kimaradtam az ítéletből. Mihalovits Zsigmondnak sikerült külföldre
menekülnie, őrá már nem sikerült lesújtani.
|
|
|
